Mindenekelőtt állapítsuk meg, hogy legalább két féle betegségről van szó. Egyrészt a tüdőpestisről, másrészt a bubópestisről, mely az ágyékon jelentkezik, majd a fekélyek elüszkösödnek. Mindkét betegséget patkányok bolhái terjesztik. Orvostörténészek szerint minden kórokozónak megvan a saját története.

A betegségek fejlődése nagymértékben függ maguknak a kórokozóknak a fejlődésétől, változásaitól, mutációitól vagy elgyöngülésétől. Ismerős példa lehet erre a napjainkban hol felerősödő, hol gyengébb influenzajárványok jelentkezése. Így Európában is ciklikusságot állapítottak meg a pestisjárványokat vizsgálva. Hol pusztító, kíméletlen módon söpört végig az egész kontinensen, elpusztítva a lakosság majdnem két harmadát, hol csak egy-egy várost szemelt ki magának.

A rettegett betegség túlmutat önmagán - talán azért is gyűlöli minden betegségnél jobban az ember, hiszen egy pestisjárvány beláthatatlan időre teljesen felborítja az addig működő társadalmi és erkölcsi törvényeket.

Az emberek döntése két pólusra éleződik: Élet - Halál, Segíteni-Cserbenhagyni, Maradni-Elmenekülni, Szeretni- Eltaszítani. Senkisem kerülheti el a Döntést. Mihelyt megérkezik a betegség híre, a gazdagok elmenekülnek, tehetik, hiszen pompás vidéki házaik vannak. Mindenki csak magára gondol. "Ez a betegség kegyetlenebbé tesz bennünket egymással szemben, mintha kutyák volnánk." jegyzi fel egy tanú 1665-ból.

A Dekameronról szinte mindenki a napfényes toscán humorra és pajzánságra, szellemes kalandokra, kéjsóvár papokra és apácákra gondol, pedig e vidám történetek jómodú mesélői is a veszedelmes 1348-es pestis elől zárkóztak be előkelő vidéki villájukba.

Az esszé francia mestere, Montaigne szomorúan emlékzik vissza arra, mikor az ő vidéküket is megtámadta a járvány. Családjával együtt elmenekült, de hat hónapig kellett vándorolniuk, ugyanis nem volt egy ember sem a régi jóbarátok közül, aki beengedte volna őket.

A feketehalál városai teljesen működésképtelenné válnak. Rengeteg feljegyzés tanúskodik arról, hogy egy csapásra hagyják ott helyüket a város vezetői, a klérus, a tehetősek, üresen hagyva a városházát, templomokat, villáikat, melyek a fosztogatók szabad prédájává válnak. Braudel, francia történésznél olvashatunk egy följegyzést az 1523-as pestisjárvány idejéből:

"A ragályos kór sohasem támadott meg mást, csak a szegényeket (...) elégedjék meg vele Isten az ő irgalmasságában. A gazdagok megvédik magukat."

Daniel Defoe - a Robinson Crusoe írója - egy kevésbé ismert, de annál megdöbbentőbb regénye szól az 1720-as utolsó londoni pestisjárványról. A kollektív téboly szabadul el ilyenkor. Az udvar természetesen átvonult oxfordi rezidenciájára, és ami a városban maradt: "többnyire ganéj módjára talyigára hányt halottak..", "...az utcák tele voltak félig oszladozó, kutyáktól szétmarcangolt hullákkal..."