Sorscédulák a nagy háborúból

(Cseke Gábor olvasónaplója)

Az Ismeretlen Katona halálát ismerős politikusok okozták.

                                       (Juhász Gyula)

Két nagyapám volt. Mint általában mindenkinek. Ma már egy sincsen, s emlékük is egyre halványabb. Ágyban, párnák közt haltak meg, bő fél évszázada (nagyapja válogatja...). Dohos papírok és fényképes igazolványok maradékai közt turkálva bányászom elő: Domokos (atyai) nagyapám 1888-ban született, Dezső (anyai) nagyapám csak 1892-ben. Továbbá, hogy apám 1915 májusában jött világra, s akkor Domokos nagyapám már házas ember volt. Anyám ugyanabban az évben született, ezek szerint a háború kitörésekor Dezső nagyapámon is rajta volt már a család köteléke...

Hogy megjárták-e a háborút, s katonaként megtapasztalták-e a frontéletet, erről egyszer sem hallottam őket mesélni. Nem is igazán kérdezgettem őket, hiszen én, aki a második világégés árnyékában születtem, érthetően jobban érdeklődtem apám élményei iránt.

A nagyapákkal együtt háborús emlékeik is a föld alá kerültek. A családban nincs is már kitől faggatózni, s a tárgyra utaló írott emlékek sem maradtak utánuk. Egy azért tanúskodásuk nélkül is biztos: a háború viszonyait, következményeit maguk is személyesen átélték, megszenvedték.

*

2013 karácsonyának táján megnéztem egy filmet (Fegyverszünet karácsonyra, francia-angol-német produkció, 2005), egy 1914-es lövészárok-ünnepről. Lehangoló volt és egyben felemelő. Az addigi ádáz ellenségek karácsony éjelén kiléptek szerepükből és együtt köszöntötték a csöndes éjt. Akkor éreztem át erőteljesen, hogy a ránk köszöntő új esztendőben az első világháború kitörésének századik évfordulójára készül emlékezni az emberiség. Maga az esemény távoli, jócskán fakuló olvasmányélményekben rögződött bennem, mint amiről tudni illik, tudni érdemes. S ma már hozzáteszem, már vallom: tudni kell.

Ez a belső parancs fokozatosan kerített hatalmába. Karácsony óta ugyanis, a családi történelem vonatkozó emlékezetének híján, könyvekre vetettem magam, könyvtárpolcokat kutattam át és egyetlen nagy lendülettel igyekeztem mindazt legalább részben pótolni, amit gyermek- és ifjúkoromban könnyelműen elszalasztottam. Ma már szenvedélyesen keresem azokat a forrásokat, melyekből a legközvetlenebbül, a leghitelesebben, a legélményszerűbben képet nyerhetek - igaz, csak száz év távolából - mindarról, amit azok az esztendők (1914-–1918) felszínre hoztak, a világra szabadítottak. S teszem ezt úgy, hogy közben zajlani látszik  mindennapi életem, a huszonegyedik század elején, egy vidéki székely városkában, amelynek van ugyan egy működő, bár meglehetősen hézagos könyvtára. Amelynek állománya - a sok történelmi és egyéb hurcoltatás, székhelyhiány, pénzszűke stb. miatt - eléggé foghíjas és rendezetlen, ezért elsősorban a „próba – szerencse” alapú turkálásban van minden reményem.

E mellett napi rendszerességgel pásztázom a világhálót, működtetem a keresőmotorokat, fésülöm át a nyilvánosan hozzáférhető dokumentum-állományokat, honlapokat... A könyvtári böngészést itthon sem hagyom abba, saját zsúfolt gyűjteményemet újra és újra átvizsgálom, kötetekbe lapozok, fénymásolok, jegyzetelek... S hogy el ne borítson a lassan-lassan özönével érkező információ, próbálom az egészet valamiképpen rendszerezni, áttekinthetővé tenni egy személyes használatú, zártkörű internetes felületen.

Így élek immár néhány hónapja, a teljesség (lehetetlennek tűnő) kergetésében, s közben Babits Mihály ismert versének (Kép egy falusi csárdában) hangulata vesz körül. Ami csöppet sem véletlen: hiszen épp ez a költemény indított útnak, hogy a nagy háború dögcéduláinak meddő leltározása helyett az események többé-kevésbé felelős tanúitól gyűjtsem össze az egyéni és közösségi sorscédulákat. Nem annyira a múlt talajában, emlékeiben végzett ásatás a célom, inkább a jelennel való párhuzamosságok, ismétlődések, visszahangzások keresése és fölfedése. A Babits emlegette füstös, avítt, poros kocsmai kép igaz, hogy a múltat próbálja őrizni, de az akkori ügy, amelyben megfogant – ma már csupa frázis, talmi gerjedelem, látomás. Nem így a tanulság, amit szorgalmasan tovagörget az idő:

Uj év jön és fakad

új láz,

az idő harcokat

ujráz.

Ádázabb viadal

buzdul,

ó mennyi fiatal

pusztul!

Raj jön a tavalyi

rajra,

új kép falusi

falra.

Azt is majd por keni

jócskán

s búsan fog csüggeni

ócskán.

„Az idő harcokat ujráz” – Babits nemcsak hogy nem tévedett, hanem igen pontosan fogalmazott; hiszen pár évtized múlva egy következő világméretű egymásnak feszülés újult erővel és még nagyobb vehemenciával tört ki s csúcsosodott a Hirosimát és Nagaszakit elborító gombafelhőben.

*

Gyűlnek, egyre gyűlnek a cédulák. Állandó kérdés faggatását hallom: mire érdemes odafigyelni? S mindjárt rá az ismétlődő – gyakorlati – választ is: mindent, ami érdekes, ami nem túlságosan partikuláris. Mindent, ami a nagy háború sokrétű - közeli-távoli - bemutatásához nyújt támpontokat. Bár végül ez is csak azt fogja dokumentálni, amit személyesen alkalmam nyílott összeolvasni-összehordani az első világháborúról.

Elekes Ferenc barátom tavaly kemény táblába kötött, 1914-16-os újsággyűjteményekkel lepett meg, s azzal a megjegyzéssel, hogy nálam jobb helyen vannak, mert tudni fogom, mihez kezdjek velük. Ezek adták az első lökést ébredező kíváncsiságomnak.

A hetilap homlokán fura cím: Vasárnapi könyv. Belelapozva kiderül: olyan A/5-ös formátumú képes kiadványról van szó, amely az Országos Közművelődési Tanács égisze alatt jelent meg Budapesten 1911-1944 között, Árkay Kálmán szerkesztésében. Maga a tanács 1908-ban alakult intézmény, célja a közművelődési egyesületek működésének irányítása és eredetileg főleg a nemzetiségek között élő magyarság kulturális gondozása. Buzgó tevékenységet fejt ki az iskolán kívüli népoktatás terén, ismeretterjesztő előadásokkal és nép-kultúrházak felállításával.

(A Vasárnapi könyv szerkesztésmódja engem valahogy az 1946-ban felbukkant Élet és Tudományra – alapította Szent-Györgyi Albert – emlékeztet, amely azóta is a magyar tudománynépszerűsítés egyik alapfóruma.)

Az ajándékba kapott számokat lapozgatva feltűnt, hogy a nagy háború kitörésének időpontjától kezdve a lap szinte kizárólagosan és egyre tudatosabb körültekintéssel mutatja be a világháború olykor legapróbb részletkérdéseit is. Aki pedig annak idején elolvasta ezeket a háborús életképekkel illusztrált ismertetéseket, nagy eséllyel kapcsolódhatott be egy-egy kávéházi vitapartiba, mely a „hátország” – annak idején előszeretettel hinterland-ként emlegették mifelénk is – egyik fő közéleti fórumaként működött, amelyen mindenki mindent jobban tudott, mint mások odakint a harctéren vagy éppen a nagyvezérkarban.

A harcok kezdeti hevében nem véletlenül veszi védelmébe Schöpflin Aladár a Nyugatban a „kávéházi Moltkékat és Conradokat” (A szavak háborúja / 1914. 20. szám):

„A háború nemcsak a harctéren folyik, hanem a lelkekben is. Valamikor, mikor a hadsereg és a háború még jobbára uralkodók és egyéb nagy urak privát ügye volt, megeshetett, hogy csak őrájuk és zsoldos katonáikra tartozott, az otthon maradtak nem törődtek vele annyira, hogy valóságosan át is éljék minden szépségét és borzalmasságát. Ma azonban mi, úgynevezett békés polgárok, csak fizikai értelemben vagyunk itthon maradtak, lelkileg átéljük az egész háborút, minden szenvedéseivel, szépségeivel, erőfeszítéseivel és ellankadásaival, diadalmas ujjongásaival és nyomasztó csüggedéseivel együtt. Az sem akadályoz ebben a teljes átélésben, hogy a harctéren lefolyó eseményekből nem tudunk jóformán semmit, csak az egészen nyers adatokat és tényeket kapjuk meg, amelyek egyáltalán nem adnak táplálékot, vagy igen-igen soványat azoknak a képességeknek, amelyekkel az eseményeket át tudjuk élni: a fantáziánknak, az érzésünknek és az egyes képeket egységbe alkotó ítéletünknek. Sőt ebben csak hasonlóbbá válunk a harctéren küzdő katonákkal, akik, leszámítva néhány főembert, szintén nem tudnak semmit a tulajdonképpeni eseményekről s azok kapcsolatairól.

A civil lakosságnak ez a lelki egyesülése a kombattáns katonasággal a hadseregnek legutolsó tartalékja, amely nem fegyverrel harcol, hanem az idegrendszerével, a gondolataival, reménykedéseivel és aggódásaival. Teljesen igazságtalan az az olcsó és hamar közkeletűvé vált gúnyolódás a kávéházi stratégákról, akik a márványasztalra vagy az ebédlőasztal abroszára rajzolják haditerveiket és hozzászólnak a Moltkék és Conradok intézkedéseihez. Akik ezeket gúnyolják, önmagukat is gúnyolják, mert ki nem csinál ebben az időben hadi kombinációkat?”

*

A Vasárnapi könyv áttanulmányozása révén rövid idő alatt eljutottam oda, hogy magam is melegen érdeklődni kezdtem a téma iránt, sőt, lassan úgy éreztem már  magamat, mint akiből ezáltal nagyapáink háborújának igazi bennfentese lett.

Hogy is ne, amikor ilyen és ehhez hasonló címek kergették egymást szinte megszakítás nélkül a folyóirat oldalain, hétről hétre, hónapról hónapra:

* Hogy csinálják a lövészárkot?

* A gránát és a srapnel

* Ivóvíz a harctéren

* Hogyan éljünk háborús időben?

* Hadviselés a hegyek között

* A háború és az állatok

* Hogyan jut el a levél a tűzvonalba?

* A puskagolyó útja

* Hadikutyák

* Hadseregünk ágyú-óriásai

* Ellenségek és szövetségesek

* Przemysl ostroma

* Hogyan igazodjunk el a térképen? stb.

És ez így ment, már-már szabályosan, sűrű egymásutánban, két év lapszámain át, amíg a hiányos lapgyűjtemény végére értem. Az is észrevehető, hogy egy idő után  már apadni látszik a lelkesült, kizárólagos érdeklődés a téma iránt, a kíváncsiság egyfajta keserűségbe, majd türelmetlen kétségbeesésbe fordult... A lap szerkesztőinek pedig eszébe jut, hogy a háborún kívül egyéb emberi kérdések is vannak még a világon...

*

A Vasárnapi könyvvel egy idő után telítődöm. Másfajta könyveket emelek le a polcról. Verseket olvasok, rég nem idézett költők bukkannak elő. Minden csupa (újra)felfedezés. Kérdés: milyen fajta háborús irodalmat is részesítsek előnyben? A csúcsokat? Az agyonidézett „slágereket”? És hogyan lehet egyáltalán regényekre kitérni?

Összeírom a szóba jöhető szerzőket. Közben körvonalazódik, bár még csak halványan, egy kis antológia terve. Amit célzottan keresek, azt sokáig nem találom. Viszont akad más. Gyorsan belenyugszom: azt kell fölvenni a földről, ami épp ott van... Régi könyvek tolják magukat előtérbe – teli penésszel, porral. De infoirmációval! Gyakran köhögök, bedagad a torkom. Mit lehessen tenni? Bennük van a „tudomány”...

*

Számos költőnk-írónk sorsa fonódik egybe a nagy háborúval – nem csak a magyar irodalomban. Világméretű ez a jelenség is, akár a nagy háború. Nem egy író ezek közül mostanig inkább csak egy név volt a számomra.

Endre Károlyra például eddig legyintettem; őt pedig ténylegesen a nagy háború avatta költővé!

Első kötetében valójában az olasz harctérről írt versei dominálnak. De hol vannak e versek? Interjúi tanúsága szerint csak a legutoljára megjelent, 1965-ös válogatásban vállalja újra őket. Sokáig nem hisz bennük, ifjúkori zöngeményeknek tartja valamennyit. Nem érti, mit „esznek” rajta az őt nyakra-főre dicsérő korifeus pályatársak.  Már későn, a huszadik század hatvanas éveiben hajlandó csak érinteni a témát, egy interjúban, akkor is a kérdező makacs érdeklődése az, ami válaszát provokálja:

„Éreztem a szó potenciális hatalmát, azét, amely azért született ilyennek, mert volt mit hordoznia. Anélkül, hogy tudtam volna, vagy akartam volna, az átélt történelem költője lettem, sajgó reflektálója annak a drámai pergőtáncnak, ami minden pillanatunkban mindnyájunkat a véres húscafatokra való szaggatás vízióiban forgatott. Bár ez a harctéri költészet a fiatalon szörnyhalált halás tudatából mint személyi költészet hajtott ki, szükségszerűen magán viseli az egész feláldozott ifjú nemzedék közös sorsát s talán ez ad néki időtálló jelleget. S mégis, bevallom, magam is mostoha voltam ezzel a harctéren írt 42 versemmel — csaknem egy egész életen át mostoha. Első gyűjteményembe 1922-ben csak 11-et vétettem fel belőlük, 1956. évi válogatott verseim kötetébe csak 26 került be közülük. Kivétel nélkül mind a negyvenkettőt csak a mostani, 1965. évi nagyobb válogatás kötetébe vettük fel. Miért történt ez? Azért, mert sokáig azt hittem, hogy ezeknek a verseknek legnagyobb része még infantilis. Túlságosan zöld, éretlen gyereklélekből fakadtak. Hogy ezért van szükség gondos megválogatásukra. Tévedtem. A mellőzött versekben épp az a megrendítő tragikum rejlett, mely specifikus volt a harctéren sínylődő generációmra nézve. Benn volt ezekben a versekben a lihegés a még ki nem élt élet után, benn volt a szégyenkezés a perditák szerelmére való rászorulás miatt, benn volt a gyerekes szilajság, túltelítettség, szűzies tisztaság tudatának etikája —, mind, mind a kínok fájához való kikötöttség állapotában. Ha kiütközik belőlük a serdületlenség, annál   tragikusabb ezeknek a verseknek az alaphangja.”

Olyan nagy és szigorú iskolának bizonyult számára ez a háború, hogy érett fejjel is újra és újra visszatér színhelyeire és emlékeihez (lásd Görzi elégiák)és az emberi egzisztencia mindig friss tanulsággal töltődhet fel versei nyomán.

*

Harctér, majd fogság kegyetlen körülményei faragnak valódi, saját hangú költőt Gyóni (Áchim) Gézából, aki korábban könnyen kimutatható Ady-hatásokkal kopogtatott az irodalom kapuján, s akiről 1915-ben maga Ady – fiatal olvasók érdeklődő kérdésére – oly becsmérlően nyilatkozott egy Csucsáról fogalmazott levélben: „...sohase volt költő, s nem is lesz. Ezt még egy világháború sem tudta megcsinálni. Fiatal újságírószimattal s kényelmetlenül kényelmes helyzetében transzponálta igaz poéták formáit s hangulatait. Természetesen elsősorban engem bányászott ki, de szerencsére nem jó bányász... Csak annyi ő, mint a háborús revük szerzői. Hadd éljen szegény, s ha hazakerül, hadd élhessen meg e szörnyű háborúból, mely annyiunk életét vette el, vagy tette tönkre.”

A jövendölés mégem teljesedik be: Gyóni Géza az orosz fogságban a frontot járt tíz- és százezrek költője lesz, viszont örök foglyaként annak a földnek, amelyből költészete vétetett. Ám hívei hazajuttatják verseit, híven képviselik szellemét, méltatják tragikus sorsát, halott poétájukat megidézve korrigálják Ady pályatársi tévedését. Igaz: a háború kezdetén született, harcra buzdító dalai, s köztük a meggyilkolt trónörököst dicsőítő ének (Ferenc Ferdinánd jár a hadak élén) még jobbára túlfűtött propaganda, de a Ferdinánd-kultusz láza hamar lelohad. Mire a déli harctérről Gyónit Premysl védői közé veri a sors, már keserűen üzen az otthon maradt politikusoknak.

*

Különös ellentmondás feszül sok-sok korabeli háborús iromány mélyén: eléggé súlyos, indokolt esemény volt-e a szarajevói merénylet ahhoz, hogy felforgassuk érte az egész világ életét, addigi rendjét? Valóban zászlónkra illő személyiség volt néhai Ferenc Ferdinánd? Magyar ügy volt-e egyáltalán teljes mellszélességgel belerohanni a háborúba?

Gyóni Géza szerint: „Ferenc Ferdinánd jár a hadak élén,  /S orgyilkos-ország rettegéssel reszket. // Ami siralmat ránk küldeni készült / Orgyilkos-ország irtó cselszövénye: / Véres nyomornak, könnyes szenvedésnek / Mostantól fogva mindörökre vége. // Mostantól fogva mindörökre vége. / Ijesztő rémnek, csüggedt halálvágynak. / Virágos, ékes szentelt fegyverek most / Utat a boldog, szebb jövőbe vágnak.”

Benedek Elek, aki baconi birtokán éli át a háborúba forduló 1914-es nyári idillt, rögtön megütközik, mint aki nem hisz a szemének: „Már a gyermek előtt sem titok, hogy a leendő magyar király nem szereti a magyart, több ennél: talán gyűlöli is. Hogy alig-alig fordul meg egy-két napra a mi országunkban; kötelessége ha ide szólitja udvari bálra, csak megmutatja magát s másnap már bucsu nélkül, egy jó szó hátrahagyása nélkül szalad az 'ország szivéből'... A magyar nemzet szivből gyászolta, siratta Rudolf királyfit; szivből gyászolta, siratta Erzsébet királynét. Ferdinándnak csak hivatalos gyász jutott. Megesett jó szive az árván maradt gyermekeken, de Ferdinánd halála egyetlen magyar szemből sem fakasztott könnyet..." (Édes anyaföldem. Magyar Elektronikus Könyvtár)

Móricz Zsigmond lánya, Virág így tanúskodik: „...társaság volt nálunk Leányfaluban azon a napon, amikor megölték a trónörököst. - Kitört a háború! - mondta apám megdöbbenve, de még senki sem hitt neki. Az egész ország gyűlölte a komisz királyjelöltet, valóságos mámor tört ki, hogy megszabadultak tőle.” (Apám regénye. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979.)

A lapok ennek pont az ellenkezőjét állították: nyilván, olajozottan működött a háborús propaganda. Komoly emberek, elismert nagy koponyák hitték és vallották fennhangon, hogy szerintük a Szerbia elleni büntetőhadjárat jótékony esőként térül meg az országnak. Maga Móricz Zsigmond is megszédült: „A háború kitörése megdöbbentette, de valami titkos öröm is villogott benne - állítja Móricz Virág (az Apám regényében). - A nagy változás lehetősége. Egyszer, húsz év múlva, az első háborús riportjait, novelláit olvastam, s a fiatalság kegyetlenségével szúrtam felé, számon kértem ezeknek az írásoknak derűs, tiltakozásmentes hangját. Nem illettek elveihez.

Nem volt hajlandó vitatkozni erről. Komoran járkált a szobában, aztán soká keresgélt háborús jegyeztei között, s végül elém tett egy lapot. Vers volt: 'Mikor már torkunkon fuldokolt a csüggedés, / Hogy ebben az országban nincsen Élet, / Mikor megtagadtuk a Multat és jövőt, / Mert a jelen poshadt és megfojtja a lelkünket. // Megdördültek a felséges egek. / És kitört a vihar. / És mi a legelső percben fellélekzettünk. / A másikban már dal fakadt a szájunkon, / A harmadikban már ott vágtuk a lábunkkal /A drága vérrel vetett, vérrel hogy újra megvegyük a Földet...' Ezt 1915-ben írta. Csodálkozva néztem rá. Bólintott: - Azt hittem, hogy a mi szegény, mészárszékre hajtott bakáink kivívják a magyar dicsőséget...”

*

Szinte el se hinné az ember: az irodalom színe-java, kivétel nélkül megperzselődik a nagy háború bűvöletétől. Már-már mágikusnak hat az a forrongó, nyugtalan nyár: a túltelített béke amint egycsapásra önmaga ellentétébe fordul.

Számomra Ady Endre reakciója különösen érdekes e sűrű pillanatokban: emberként s talán költőként is, úgy esik bele gyanútlanul az első világháború forgatagába, akár a légy a tejbe. Pontosabban: bele se esett, mert Csinszkába esett volt bele – legalábbis akkor úgy gondolta – éppen azokban a napokban, hetekben és hónapokban, amikor körülötte majd mindenki a hadi helyzetről beszélt és „kutya Szerbiát” emlegetett.

Amikor az alább olvasható Szabolcska-vershez hasonló erkölcsi buzdításoknak állt a nyilvánosság zászlaja:

Szabolcska Mihály: Üzenet

- egy harctérre küldött bibliában -

Magyar honvéd vagy, ehhez tartsd magad,

Csak győznötök, vagy halnotok szabad.

Ki orvul fente fegyverét hazánkra:

Lakoljon a gaz Isten igazába!

Irtsd, ne kíméld, - hogy a honvéd nevet

Unokája is emlegesse meg!

De harc után, vagy fegyvertelenül,

Árván ha egy is kezedre kerül:

Hajolj le hozzá érező sziveddel,

S sebét kötözd be gyöngéd szeretettel,

Testvér gyanánt, - hogy a honvéd nevet

Unokája is emlegesse meg!

Ady korabeli levelezésén végigkövethető az a mindent elborító, ködös zavar, amit a Csinszka iránt feltámadt, későn jött szerelem – Ady erejét felülmúló kihívásként – kiváltott a beteg férfi lelkében és egzisztenciájában. Ennél nagyobb káoszt már csak a háború zúdíthatott reá, amelyre – bár irtózott tőle és tragikus kimenetelűnek tartotta Magyarországra nézve – időnként maga is úgy gondolt, mint megváltó alternatívára. Ám a lánykérés bonyodalmai végül is annyira legyűrik, hogy nehezen alakuló, többszörösen rendhagyó frigyének ügyét kész kinevezni a maga személyes háborújának. Ez élteti napjait, ez „igazolja” háttérben maradását. Olyannyira, hogy még az általa nem sokra becsült Tisza Istvánhoz is készségesen fordul közbenjárásért, de nem országos ügyben, hanem hogy segítsen neki áthidalni a Csinszka apja által támasztott házassági akadályokat. Fogadott fia, személyi titkára bevonul a seregbe, miatta nagyon aggódik – s közben attól tart, hogy nagyon könnyen őt magát is behívhatják. „Jóakaró” feljelentők jócskán akadnak, akik tanúsítják Adyról, hogy elfoglalt újságíróskodás helyett, ami felmentésének alapjául szolgál, ugyancsak lump életet él... (A Nyugat, majd a Világ számára fogalmazza a Távol a csatatértől cím alá sorolt háborús gondolatait, feljegyzéseit, firkáit.) Időre van szüksége, amíg a házassága rendeződik és ismét a világ gondjain töprenghet. A következő években magához tér, felelős költőként lép fel. Úgy, ahogy azt a pályatársak esetében látja. Akikkel akarva-akaratlanul összehozza a sors.

Roppant érdekesek és jellemzőek ezek a véletlen találkozások. Egyesekről Ady számol be, másokról az ismerősök vallanak. Ahogyan Tabéry Géza is tette. Leggyakrabban kávéházakban, vendéglőkben vagy vasútállomásokon kerül rájuk sor. Ahol sokszor órákig kell várni a vonat-összeköttetésre. Attól függően, ki milyen irányba és milyen úti céllal utazik. Csakhogy amíg a barátok a csapataikhoz, a frontra – a halálba – igyekeznek, Ady két kézzel a nem remélt élet illúziójába kapaszkodik. Költőként nagyon is tudja, váteszesen érti – mert őt még egy világháború se verheti át, csak időlegesen –, hogy az „eltévedt lovas” végül is hazatalál népéhez. Azokhoz, akik a történelemben mindig csak adtak és adtak – akkor is, amikor mindenüket: az életüket kérték áldozatul.

*

Az emlékezet élő, hosszú életű támasza – az irodalom – tanúsítja, s féltőn megőrzi, hogy mi minden zajlott abban a néhány – végtelennek tűnő – esztendőben. S ha nem is az idő pillanatokra bontott krónikája, „kamerafelvétele” az, amit elénk tár, hisz arra ott vannak a kor jól-rosszul szerkesztett újságjai, közleményei, aktái. De kiderül, hogy a nagy háború az egész világon magához rántott, örvénylésébe kényszerített kivétel nélkül mindenkit, aki érzékenyen és felelősen gondolkodott az emberiség ügyeiben. Szinte lehetetlen listát alkotni mindazokról, akiket ugyan nem a nagy háború tett nagy írókká, de írói nagyságuk híven megőrzi az első világháború hamisítatlan lenyomatát.

Kivel kezdjük és kivel végezzük? Mert hiszen a száz év nem volt elég ahhoz, hogy a nagy háború témája kimerüljön. Ma is születnek róla szóló érvényes, újat mondó irodalmi alkotások, filmek, képzőművészeti munkák, elemzések, kutatások. Az emberiség egy részének mindez már a könyökén jön ki – talán, mert nem olvasott eleget? Vagy nem azt olvasta éppen, ami személyre szóló üzenetet is hordozott a számára?

Már a legelső pillanatoktól akadt író, aki – magát figyelve – a háborúba csöppent „kisember” reakcióit rögzítette, meglehetősen precízen és objektíven. Lengyel Menyhért „egyszerű gondolatai” (a Nyugatban jelentek meg, majd 1916-ban könyv lett belőlük). Íme egy az elsők közül:

„Az ember reggel felébred - és minden reggel újból el kell hinni, hogy háború van. Olyan abszurd, olyan lehetetlen a gondolat, hogy emberek milliói lövöldöznek egymásra, ölik egymást a havas mezőkön, hogy egy óriási téli vadászat folyik, melyben nemcsak a hajtók emberek, hanem azok is, akik puskacső elé kerülnek - mondom -, épp olyan hihetetlen most az egész, mint a nagy világfelfordulás legelső napjaiban, mikor mindnyájan egész biztosak voltunk afelől, hogy egy világháború, melyben Európa civilizált népei öljék egymást - lehetetlen. Megmutatták és bebizonyították nekünk, hogy lehetséges... és mégis minden reggel újra kell elfogadtatni. Ez a legbensőnkben élő tiltakozás és csodálkozás az egyetlen biztos reménység arra, hogy a háború egyszer mégis ki fog veszni a világból. Mert nem embernek való - nem mai embernek. A véres szekér, mely most átzörög a világon, hallatlan anakronisztikum. Nem kevésbé lehet rajta csodálkozni, mint csodálkoznánk azon, ha a masztodonok és ősállatok újra életre kelnének, vagy ha a vasút helyett megint postakocsik közvetítenék a forgalmat.”

*

Szinte ugyanabban az időben Kosztolányi Dezső költői érzékenysége az öccsére fókuszál: a segédorvosként a boszniai frontra önként vonult fiatalember 1915-ben megsebesül; ennek apropójára az író kis kötetbe gyűjti (Öcsém. 1914-1915. Békéscsaba, Tevan) azokat az élményeit és emlékeit, melyek őt az öccsén keresztül szorosan az élethez kapcsolják, mintegy fölfedezve ezáltal általában is az eleven ember immanens értékeit. Elidőzik az egykori legényszobában, ahonnan öccse a háborúba indult. Majd a pályaudvaron lófrál, nézi az elveszett otthonukat cókmókjukban menekítőket és mélyen átérzi kisemmizettségük tragédiáját. Kitűnő korhangulat fogja össze a látszatra sietve összedobott írói leltárt – megbűvölten olvasom a nagyon magánszférába illő, de épp ezért egyetemessé táguló költői víziót, követem gondolatmenetét. Érzem a Nagy Háborút: nem a perzselését, hanem fojtogató szorongatását.

„A pályaudvar sárga reggeli derengésében járok-kelek. Várok egy vonatot. Az emberek köhögnek a ködben és a mozdonyok, amelyek a. távolságok prestige-ével érkeznek, szintén köhögnek a decemberi hidegben, hosszan, ugatva, fájdalmasan, influenzás masztodonok, náthás szörnyek. A kijárat körül egy hegy magasodik. Ez a hegy csupa-csupa zsákokból áll. A raktár nem tudja befogadni a mindenünnen érkező szállítmányokat, sietve iderakják, a perron aszfaltjára tornyozzák és a ruhahalom egyre nő, a zsákdomb egyre magasodik, már akkora, mint egy hegy. Sokáig nézem ezt a puha, óriási hegyet. Körülötte néhány idegen ember lézeng, aki most érkezett meg, a holmija után és a barna, durva zsákszövet uniformisában nem ismeri meg mindjárt az édes, otthoni holmiját. Én is hozzájuk szegődöm. Kutatom — a menekülőkkel együtt — a zsákok hátán az enyves cédulákat. Vajjon rátalál-e egymásra ember és tárgy?”(Szív)

Az igazi írók ebben az új, kényszerű egymásra találásban igazítanak el.

*

Az állomások sorsdöntő találkozások és elválások színhelyei. A nagy háborúban  különösképpen. Világnagy távolságokra a vonat az a kulcstényező, mely a roppant tömeget, az egyenruhás ágyútöltelékeket, a gyilkoló technikát, a fogolytranszportokat elhordozza. Vas-úton gördülnek a kívül-belül bélelt, agyonszegecselt páncélvonatok. Ugyancsak vasúton menekítik maradék életüket a menekülők. És síneken gördülnek tova, vagy vesztegelnek ideiglenesen a hosszú-hosszú kórházi vonatok is.

Borisz Paszternak Doktor Zsivágó című regényében forradalmi csapatok száguldanak keresztül-kasul a távoli orosz télben, a végtelen tajgai vasúton, s amerre csak megállnak, és fegyvereikkel uralmuk, akaratuk alá gyűrnek egy-egy helységet, győz a forradalom. Míg egy másik szerelvényen meg nem érkezik az ellentábor bosszúálló serege... Minden azon múlik: ki birtokolja a síneket és a vasúti járműveket. És azon, hogy meddig vezetnek azok a sínek, amiket oly könnyű a levegőbe röpíteni...

Vonaton utazik a haditudósító is. (Amikor éppen nem szekéren, lóháton vagy... repülőgépen). Az ő szerepe kettős, sőt: többes. Hát még, ha nem férfi, hanem nő, asszony az illető. Mint Vészi Margit. Aki a családból - apjától, az Est-lapokat birtokló Vészi József vezető újságírótól - örökli a riporteri kíváncsiságot. Nagy irodalmi karriert később nem csinál ugyan: de a nagy háborúban strapabíró riporter. Beutazza Bukarestet, a Balkánt, a déli harcterek vidékét, majd a nyugati fronton és a svájci környezetben követi nyomon az európai háborús diplomácia felszíni és mélyvizi mozgásait. Filmhíradókra emlékeztető képi plaszticitással rakja ki mondataival a látványt. Tanítani lenne érdemes, hogyan épít fel néhány sorban egy egész távoli világot, mint alább például a királyi gyászba borult Romániát, Bukarestet, mely egyben máris élteti új uralkodóját (Meghalt a kírály — éljen a kírály! In: Az égő Európa. Dick Manó, Budapest, 1915):

„Károly király, monarchiánk öreg barátja meghalt, jelenti késő délelőtt érkezett távirat. Mit hoz a holnap, az uj régime uj iránya? Másfél órával később a bukaresti gyorsvonat hálófülkéjében ülve fontolgatom: átengednek-e még a határon?

Ma reggel megkapom a választ: simán, minden nehézség nélkül átjutunk román földre — fehér gyászlepelbe burkolva gyászolnak tagolatlan, egyhangú hegyek, — azután őszi piros erdőkön robogunk át; a kékes ködből kibukkan Sinaja, megérkeztem, kiszállok az árva, néptelen kis állomáson s nekivágok a havas hegyi útnak. Odafenn fájdalmasan fekete folt töri meg a fényes fehérséget: ott, a gyász-zászló alatt alszik a halott király. Fenn a hegytetőn libériás inas jön szemközt, a hordárom ismeri: az osztrák-magyar követség magyar szolgája. Megszólítjuk. Nincs itthon a követ ur, — a miniszterekkel és diplomatákkal együtt Bukarestbe utazott az uj király eskütételére. Huszonnégy órája, hogy elődje meghalt, s ma már esküszik az utód. Sinaja üres, mindenki itthagyta alvó urát, — nincs itt keresnivalóm. Vissza a vasúthoz, rohanunk le a magas hóban meg-megbotolva, podgyászostól, — az induló vonat lépcsőjére még felkapaszkodhatom, a táskákat bedobálják az ablakon, — a pénzdarabok kirepülnek a hóba, — tán idejében érkezem még Bukarestbe!

A főváros pályaudvarán kalapálás, futkosás: fekete leplekkel vonják be az udvari váróterem előtti perron-részt. Az utcákon is fekete zászlók lengenek a földszintes viskók padlásablakából, a járókelők valami egészen furcsa, sohasem látott vegyüléke Keletnek és Nyugatnak: tökéletes párisi eleganciáju hölgyek lépnek ki nyomorúságos házikók falusias kapuján, — autónk békésen döcögő libákat kerül ki, — cilinderes londoni City-elegancia mellett marokkóias viz-hordó ballag, vállán görbe rúdon két veder, aki nem szürke betétes lakkcipőt visel, az jobbára mezítláb sétál. A kamara modern, gazdag palotája körül tengernyi fényes, virágos autó szorong kövezetlen dülőuton. A Balkán minden etnográfiai és politikai sajátossága feltárul és megmagyarázódik ezen a rövid úton.

Belépek a kamara elzárt udvarára. Szürke, modern egyenruhás, feketesipkás diszszázadot vezényelnek piroskabátos tisztek. Mozigépek berregnek, egyik oldalon négy prüszkölő, topogó fekete mén áll a Daumont-fogat előtt, cinóbervörös lovászok gyászfátyol nélkül ülik meg őket. Körülöttem a katonaság mellett feketeruhás dámák: a  diplomaták feleségei.

Éppen érkezésem pillanatában megkondulnak idegesen, szárazon a harangok a kis udvar szemközti oldalán emelkedő háromtornyos templomban, melynek homlokzata oroszosan diszes, apró fülkékben arany háttér előtt bizantinus szentképek..”

*

Az írótársadalom a maga sajátos módján többszörösen is megszenvedte a háborút (s általuk, természetesen, az olvasótábor is – de ez külön lapra tartozik). Az új helyzetbe került írók lázasan keresték a helyüket – miközben legtöbben elvesztették addigi iránytűjüket. Schöpflin Aladár a két világháború között készült irodalomtörténeti mérlegében (A magyar irodalom története a XX. században) máig ható érvénnyel fogalmazza meg e szellemi válság lényegét:

„A világháború tájékozatlanul találta az irodalmat. Oly soká éltünk békében, hogy az első pillanatban fel se tudtuk fogni azt a borzalmas tényt, hogy hazánk veszélyben forog és nemzetünk óriási vérveszteség előtt áll. A polgári lakosság túlnyomó részének fogalma sem volt a modern háború technikai eszközeiről, sztratégiájáról és taktikájáról, hiszen, mint kiderült, a katonai szakértők sem voltak azokkal teljesen tisztában, mert eszközeik nem voltak még kipróbálva s a technikai eszközök s taktikai módszerek nagy része csak a háború folyamán alakult ki.

Az irodalom az első pillanatban megdöbbenve állott a szörnyű tény előtt. Az írók egy része, a fiatalabbak közül, bevonult a hadrakelt seregekhez, másik a sajtó-hadiszállásra került, mint haditudósító s tollat a háborús propaganda szolgálatába bocsátotta. Az ittmaradottak jó ideig bénultan álltak a történendők előtt, úgy érezték, nem lehet szavuk a háború nagy lármájában: csak lassankint jött meg a szavuk.

Magatartásuk a háborúban addigi magatartásuknak felelt meg. Voltak, akik a politikai álláspontra álltak és tollukat a nemzet önbizalmának fentartására, a háborús lelkesedés szitására használták fel, voltak, akik határozott humánus érzületükhöz ragaszkodtak s amennyire, a háborús cenzúra korlátai engedték, pacifista szellemben írtak és a háború mielőbbi befejezésére vágyakoztak. Voltak, akik elfordultak a háború tényétől, mint egykor Archimedes s tovább rajzolták kis köreiket. Általában pedig az irodalom hangja borús és aggodalommal teljes lett.

Egy hang hiányzott a magyar irodalomból: az ellenséges népek elleni gyűlölködés. A többi hadviselő nemzetek írói kivették részüket az ellenség becsmérléséből, németek a franciákat és angolokat, franciák és angolok a németeket kisebbítették, mindenütt nagy irodalma volt ennek a gyalázkodásnak. Az angoloknál például olyan kitűnő írók, mint H. G. Wells, Chesterton, Shaw állottak az ilyen propaganda szolgálatába. A németeknél a «Gott strafe England» jelszava egész irodalmat hozott létre. A mi jobb íróink között nem akadt, aki ezt a példát követte volna...”

A szilárdan baloldalt álló Fábry Zoltán, a stószi remete, aki egyként író és politikus is, már nincs ilyen jó véleménnyel a mi íróinkról. Sokat idézett, kemény hangú vádszövege (Írástudók árulása. 1914-1934), bár osztályszempontokhoz is igazodik, kiindulópontjával találó helyzetrajz – még csak le sem lehet tagadni. Az ő igazát, aki immár nem tesz különbséget „ők” és „mi”, „Európa” és „magyarság” erkölcsi felelőssége között, a közelgő második világégés néhány, akkor már meglépett kulcsfontosságú eseménye s újabb árulások hitelesítik:

„1914-ben semmit sem gyaláztak meg úgy, mint a tollat. Pántlikásan, rózsásan, józan pénzihletben és fertelmes talpnyalásban akkor született meg az új bűn kígyófája: a szellem prostitúciója. Nagy nevek és kis piszkok nyálazták és hozsannázták a vér és a pénz útját, a kapitalizmus istenségét, imperializmus halálkaszálását: 'Tisztító háború' — üvöltöttek az esti kiadások, napiparancsok és böjti prédikációk. Egyetlenegy mindennél többet beszélő példa: 'Kell a háborús hangulat, s ezt a hangulatot nem lehet, nem is szabad lerontani. Végre is ezek a tömegek mennek a háború tüzébe, ezek viszik oda fiatal életüket, ezek hagyják el édesanyjukat, testvérüket, kedvesüket, kényelmüket, ezeknek kell a mámor, hogy ne érezzék olyan kegyetlenül, mit hagynak el, hová mennek. Derék és jótékony mámor ez, s mint a mesében a hegyoromról leugró Pszükhét egy felhő, úgy engedi sértetlenül az ismeretlen sorsba ugratni a tömegeket a mámor. Legyen mámor, lelkek kábulása, hogy ne hallhassák ki belőle édesanyák zokogása, kedvesek fájdalmas sikoltozása. így van ez jól, így kell lenni. És hála a gondviselésnek, most ez a mámor rajta ül az egész országon' (Pesti Hírlap 1914. augusztus 15.). És ez a mámor, ez a méreg, akárhogy nevettek vagy csodálkoztok most: hatott. Megülte az agyunkat, elvakította a szemünket, káromlásra oldotta nyelvünket, gyilkolásra kezünket: öltünk, raboltunk, piszkolódtunk, és a toll emberei, a kereszt felkentjei tisztító, embernemesítő háborúról beszéltek. A toll, a szellem prostitúciója minden golyónál, tanknál jobban végezte el munkáját: imperializmust tudatosított, kapitalizmust igazolt, bűnt oldozott és gonoszságot szentesített erkölcstörvénnyé.

1914-ben semmit sem gyaláztak meg úgy, mint a tollat. Újságírók, költők, tudósok és írók, publicisták és egyetemi tanárok, püspökök és egyéb írástudók egyetemlegesen az árulás, a cinkosság vétségébe estek. Úgy írtak és azt írták, amit tőlük sajtókonferenciákon, főhadiszállásokon megköveteltek. És mindegyik igyekezett még azon felül is adni valamit, egy kis, „egyéniséget" csempészni írásaiba, ízt, zamatot, hogy annál biztosabb legyen a hatás és az eredmény...”

És mégis, az irodalom az, ami a tanulságokat őrzi, a következtetésekben segít. Roger Martin du Gard regényfolyama (A Thibault család) mesteri szintézise a Fábry által említett árulás közegének: a huszadik század elején a társadalmi szolidaritás felé tapogatózó Európa, politikai és szellemi vezetői közreműködésével és cselekvő biztatására apró szilánkjaira hullt, önmaga érdekei ellen fordult – s a nemzeti lecsatlakozások révén alantas módon döfte hátba a progressziót. A regényciklus 1914 nyara című darabja arra kísérel meg választ adni: meg lehetett-e volna állítani a nagy háború vérözönét?

*

Miért is volt „nagy” az 1914-ben kitört háború - azon kívül, hogy országok tucatjai fordultak egymás ellen, gyűlölködve és győzelmet remélve, s a győzelemmel együtt – „igazságot”?

Mondják, hogy az első világháború – globálisan tekintve – a huszadik századnak egyenesen az „őskatasztrófája”, mivel egy szélsőségekkel teli korszak nyitányaként határozta meg a század egész további menetét. Ráadásul az eseményláncot az emberek tudatosan indították, ugyanúgy harcolták végig, mindaddig, amíg erőforrásaik engedték – és csak azután kötötték meg a békét. Ráadásul azt is rendhagyó körülmények között és elvek alapján.

Daniel Marc Segesser svájci történész nemrég megjelent összefoglaló elemzése (Az első világháború globális nézőpontból. Marisverlag, Wiesbaden, 2010) a kellő távlatot nyert tudós objektivitásával, lehetőleg előítéletmentesen vizsgálja meg a legapróbb részletekig a nagy háború összképét. Megállapításai nyomán tudomást szerezhetünk arról, hogy a hadviselő államok vezetői férfiak millióit mozgósították fegyveres tevékenységre, bár nagy részük nem került közvetlen kapcsolatba a frontharcokkal. Ugyanakkor a fegyveres harc mellett nagyon kemény gazdasági háború zajlott le a hadviselők között, mely a mezőgazdaságot és az egész társadalmat mélyen érintette.

A háború radikálisan új helyzetet teremtett a nők státusában, akik sok államban kénytelenek voltak minden tekintetben a hadba vonult férfiak helyébe lépni, s csakis magukra számíthattak. (Mindez aztán a női egyenjogúság későbbi törvényesítésének alapjául is szolgált.) Az új fegyverek – mint pl. a harci gázak vagy a tengeralattjáró – új helyzeteket teremtettek a háborús jogrendben, hozzájárulva a megszokott jogi, vallási és erkölcsi normák durva megsértéséhez. Ezek közé tartozik – Segesser szerint – a tengeralattjáró korlátlan bevetése és a Lusitania elsüllyesztése. Kegyetlen háborús bűnnek számított a civil lakosság internálása, valamint a népirtás gyakorlata a törökök részéről, akik az örménység ellen hajtottak végre nagyszabású tömeggyilkosságot. Mind a tényt magát, mind a genocídium módszereit sikerrel alkalmazta s vitte tökélyre a hitleri filozófia és hadigépezete a második világháború folyamán.

Franz Werfel regénye, A Musza Dag negyven napja a törökök atrocitásaival való örmény szembeszállás egy lokális eseménye ürügyén remek tablóját adja az első világháborús hangulatnak, amelyben rendre semmivé foszlottak a hagyományos igazságok, erkölcsök és jogszerűség. Pozitív szereplői keserűen állapítják meg, hogy a háborúból éppen az veszett ki száz évvel ezelőtt, amiért megindították: az igazság keresése, és előtérbe lépett a gyilkolás és a bosszú szelleme.

Jellemző és mélyen tanulságos az a tény, amint Werfel magányos harcosként állt rá az örményirtás témájára, miután egy 1929-es szíriai utazása során, a damaszkuszi szőnyeggyárban első pillantásra „görögös arcberendezésű, kerek szemű, tüzes tekintetű" gyermekeket látott robotolni. „Hogy kik ezek? Törökök által megölt örmények gyermekei - válaszolta a gyártulajdonos. - Az utcákról szedtem fel őket, s ha nem adok szállást és munkát nekik, éhen vesztek volna. Senki nem törődött velük." - idézi az epizódot Flesch István: Örmények, törökök, kurdok. (Az 1915-ös örmény katasztrófa és a mai Törökország) című 2013-ban megjelent könyvében, majd így folytatja: - Attól kezdve Franz Werfel lelkét fogva tartotta az örmények sorsa, s már ott tervezni kezdte a regényt. Állandóan foglalkoztatta, nem hagyta nyugodni az örmények által elszenvedett borzalmak története, a török nacionalizmus, a damaszkuszi szőnyegszövő műhely nyomorult örmény árváinak fájdalmas látványa, sorsa. Oszmán okmányokhoz nem juthatott, de széleskörűen egyaránt tájékozódott közvetlen vagy másodlagos forrásokból.

Művére azonban Törökországban csak megvetően legyintettek. Egy ottani újság szerint: „Ez egy örmény mese egy zsidó előadásában!" Németországban pedig, tömegsikere ellenére hamarosan betiltják, indexre teszik, elégetik. A hitleri hadigépezet pedig jóval nagyobb léptékben megismétli ugyanazt, amit a törökök a század elején kikísérleteztek. A számítás bevált: ahogyan akkor nem, most sem akadt erő, mely idejében gátat vethetett volna a holokausztnak... Az elítélés és a bűnbánat mindig csak utólag működött...

A regény recepciójáról érdekes interjú jelent meg 1990-ben az Eszmélet c. folyóiratban Simon József  Zavennel, az Arménia Örmény-Magyar Baráti Kör vezetőjével, aki elmondta:

- A Törökországon belül élő örményeknek ma vannak iskoláik, egyházi szervezeteik, újságjaik, de a török alkotmánynak van egy olyan pontja, amely szerint minden tevékenység, amely nem a törökséget és a török kultúrát szolgálja, törökellenes. Tehát minden megtörténhet bármikor a törökországi örményekkel – ahogy 1914-ben is megtörténhetett –, ha egy szélsőséges kormány jut hatalomra. Annak idején az örmények voltak az okai mindennek, máskor a zsidók, mindig kellett és lehetett egy népet találni, amelyiknek a többség nagy erejével neki lehet menni. Ürügy mindig adódhat. Az első világháború idején azt mondták, az örmények az oroszokat támogatták, ezért kellett őket elpusztítani. Bármi megtörténhet bármikor.

A riporter kérdésére pedig, hogy a magyar közvélemény miért tudatosult olyan későn  az első – az örmény – holokauszt, ezt válaszolta:

– A török kormány nem ismerte el a genocídiumot, a magyar kormányok pedig mind a háború előtt, mind a háború után törökbarát politikát folytattak. Ez volt az, ami elhallgattatta a tényeket, egyszerűen nem vettek tudomást róluk. A magyar közvélemény tulajdonképpen Franz Werfel (...) regénye alapján ismerte meg ezt az első holocaustot. Korbuly Domokosnak Az örmény kérdés a magyar közvéleményben címmel 1942-ben megjelent könyvét korábban nem akarták kiadni, majd később, a nyilas időkben, bírósági eljárást indítottak ellene. A magyar irodalomban Herczeg Ferenctől Bródy Sándoron át Tabéry Gézáig említik az örmény genocídiumot, mégis elsikkadt ez a téma...

Az igazodás, a helyezkedés, a magyarázkodás politikája pedig - a világ mai folyását tekintve – továbbra is napirenden...

*

A koncentrációs táborok ugyan markánsan a második világháború „vívmányai”, de itt-ott jelen voltak már a nagy háború holdudvarában is. Elegendő elolvasni Lőrinczi László nemrég elhunyt, Bukarestből Olaszországba áttelepedett prózaíró, történészt megszégyenítő hitelű irodalmi nyomozását a szardíniai olasz hadifogolytábor mostoha körülményeiről (Üzenetek Erdélybe – esszék és jegyzetek. Polis, 2010). Idézi egy olasz tábornok feljegyzéseit az első világháborús magyar foglyok helyzetéről: „Jó néhányan mezítelenek voltak; mások rongyos, agyonfoltozott öltözékeket viseltek, lábbeli nélkül; sokan közülük a tengerészektől kaptak egy-két szakadozott ruhadarabot. Arcukról lerítt a mély levertség, főként az éhségtől szenvedtek; azt mesélték róluk, hogy amikor valamelyikük kenyeret evett, a többiek a morzsákat szedegették körülöttük; mondják, hogy a hajón sokan a szemétben is kutattak élelem után. Ezek a katonák annyira le voltak rongyolódva, hogy mihelyt az első tünetek jelentkezetek a kolerásokon, a bajtársaik lerángatták róluk a ruhát, és nyomban magukra öltötték.” Hasonlóképpen meggyőző erejű e tekintetben Szöllősy Aladár festőművész négy év (1914-18) eseményeit befogó tábornaplója Szerbiából, Albániából és Olaszországból (megjelent a Pesti Könyvnyomda Részvénytársaságnál, 1925-ben). Az ő mérlege a Lőrincziénél is megdöbbentőbb: „A szerb hadifogoly-parancsnokság hivatalos kimutatása szerint a szerb hadifogságba jutott 62,000 ember közül csak mintegy 35,000 ember indult el az albániai nagy útra, mert mintegy 25,000 ember már Szerbiában kiütéses typhus és egyéb fertőző betegségek folytán sírba került. Albániában elpusztult s részben fogságból szabadult mintegy 6,000 ember. A tengeren való átkeléskor mintegy 5-600 ember vesztette életét.

Asinara szigetén az albániai nélkülözések s a fellépett kolerajárvány annyira leapasztották a szerb hadifogságba jutott legénységünk számát, hogy midőn 1916. év július havában Franciaországba vitték őket, már csak mintegy 17,000 ember volt életben. A francia földről kapott levelezőlapok szerint azonban a foglyok visszavágyódtak az asinarai „pokolba”. A „Grandenation” bánásmódja folytán a foglyok száma állítólag 7,000-re apadt le, úgy hogy szerb hadifogságba jutott legénységünkből csak körülbelül minden tizedik ember maradt életben...” Pusztultak hát a foglyok tömegesen, mese nélkül, és nem igen mozdították értük a kisujjukat azok, akiknek őrzésére bízták őket.

„Az első Nagy Háború végén a művelt világ értelmiségének jó része azt hitte, hogy hadifogolytáborokra többé nem lesz szükség, s a fogalmuk is csupán emlékként él majd tovább; de nem így történt – állapította meg tanulmánya összegzéseként Lőrinczi László –. A háború tulajdonképpen be sem fejeződött még, s Lenin már kiadta a parancsot az első koncentrációs táborok megszervezésére; egy évtizeddel később Hitler is ugyanezt tette. Kiderült, hogy ami a háború idején történt a foglyokkal, az csak „főpróba” volt, a kezdet, amit hamarosan – és több országban – „kiteljesítettek”. Ebből lett a Gulág, a Holokauszt és – főként – egy teljesen megváltozott felfogás az emberi élet és szabadság értékéről, ami csaknem a semmivel lett egyenlő. Csírájában mindez megvolt már az első világháború idején is...”

Néhány éve Mihályi Balázs közölt a Magyar Hírlapban egy akár szenzációs feltárásnak is beillő adalékot - szemtanúk utólagos visszaemlékezései alapján - az első világháború romániai hadszínterein működött internáló táborról. Az állítólag Sipotele község határában berendezett, az akkori román–orosz határ közelében fekvő láger korábban lovassági gyakorlótérként működött: „Néhány barakk volt csupán, valamint pár roskadozó vályogház és a hozzájuk tartozó istállók, melyeknek nem volt oldalfaluk, a tetőkről pedig aláhullott a rothadó nád. A barakkokba a tisztek kerültek, a legénység tagjai az oldalfalak nélküli istállókat kapták, ahol a puszta földön aludtak, még szalmát sem kaptak, amire fekhettek volna.” 1916-tól a tábor forgalma ugrásszerűen megnőtt, egyre több civilt is hurcoltak be és az életkörülmények rohamosan romlottak, olyannyira, hogy – a szerző értesülései szerint – "végső elkeseredésükben a foglyok három-négy fős csapatokba álltak össze és elkezdtek maguknak ásókkal és lapátokkal vermeket ásni... A vermekben szinte csak magyarok voltak, akik 'családokat' alkottak. Egy-egy verem közössége volt egy 'család', ők egymást támogatták, és megosztották a napi munkát egymás között... A tábort már annak idején is haláltábornak nevezték. Noha a későbbi haláltáborokkal ellentétben nem volt a tábor célja fizikailag megsemmisíteni annak lakóit, az embertelen körülmények végül mégis ezt idézték elő. Ezrek haltak meg a rossz ellátás, a hideg és a járványok miatt. Pontos adatok nincsenek az áldozatok pontos számáról. A tábort meglátogató svájci küldött adatai szerint 1917 elején 17 ezer fő volt a sipotelei táborban, ebből hatezer fő halt meg. A hadifoglyok feljegyzései alapján azonban 15 ezer fő körüli lehetett a halottak száma." A romániai román nyelvű médiában szintén létezik bizonyos utalás egy sipotei ún. fogolytáborra, ahol viszont civilek csak „véletlenségből” keveredhettek az ott lévők közé és távolról sem olyan nagy számban, ahogy azt magyar források állítják. Később ugyanott gyermekmenhely és súlyos elmebetegeket elfektető kórházi központ működött.

*

Hol hát a háború igazsága – a közös európai igazság –, amelynek a jegyében illő lenne megemlékezni a száz éve történtekről? Egy idő óta határozott törekvés él a különböző országok jövőbe látó történészeiben, hogy jó pár emberöltő után vegyék maguknak a bátorságot és öntsenek tiszta vizet - közösen! - ugyanabba a pohárba. Lehetséges-e ez? – faggatták a Deuche Welle egyik idei adásában a román történelmi kutatás egyik szellemi megújítóját, a közös európai történelemértelmezés következetes szorgalmazóját, Lucian Boiát. Az apropót az a hír szolgáltatta, hogy Boia éppen egy, a nagy háború értelmezésével kapcsolatos nemzeti mitológiák lebontásában érdekelt esszén dolgozik. „Minden európai nemzetnek évtizedeken keresztül megvolt a maga történelme az első világháborúról. Most itt lenne az ideje kiegyensúlyoznunk, összefoglalnunk az értelmezéseket, ha lehetséges. Eljutnunk egy közös, európai értelmezéshez” – fogalmazta meg célját, bár azt is beismerte, hogy ez egyáltalán nem lesz olyan egyszerű. Sürgető példaként a közös francia–német kísérletre hivatkozott: „Kell legyen európai történelmünk is. Nem lehet egy olyan Európánk, melyben együtt haladunk, amikor a jelenről és a jövőről van szó, de teljesen szétválunk, amikor a múltról. Meg kell keresnünk egy egyensúlyi pontot. A francia és német történészek megkeresték és – nagymértékben – meg is találták. Néhány éve vannak közös francia–német történelem tankönyvek a középiskolák számára, melyekben egészen egyszerűen egy közös diskurzus jelenik meg, kis fenntartásokkal egyik, vagy másik oldalról – és ahol szükséges, ott jelölik, hogy az adott kérdés nagyobb mértékben francia, vagy nagyobb mértékben német álláspont. De összességében a tankönyvek eljutottak egy közös szintézisig, közös álláspontokig, többek között az első világháborúval kapcsolatban is, ahol eredetileg nagyon eltérőek voltak az értelmezések. Franciaország akkor – és hosszú ideig azután is – Németországot vádolta a háború kiprovokálásával. Németország eleinte ártatlanoknak mondták magukat, majd – Hitler után – ők is elfogadták a vétkességüket. Ez az első világháborús történelem egy konfliktusos történelem volt. Most igyekeznek kialakítani egy kiegyensúlyozott és amennyire lehet, közös történelmet.” Csakhogy román és magyar viszonylatban az álláspontok hasonló – és fölötte szükséges! – közelítése jóval fogasabb kérdés. Boia egyenesen szkeptikus az ügyben, szerinte „az előítéletek itt, a románok és a magyarok között, sokkal nagyobbak. Olyan komplexusok, olyan frusztrációk vannak, melyek a francia–német esetben nem voltak. A franciák és a németek között volt ellenségesség, de ez egy egyenlő felek közötti mérkőzés volt. Míg a románok évszázadokig alárendeltjei voltak a magyaroknak; aztán a magyarok egy olyan országban találták magukat, ahol uraltaknak és peremre szorítottaknak tekintették magukat.” Ennek ellenére, nem tart lehetetlennek egyfajta „kiegyezést”: „éppen egy első világháborúról szóló esszén dolgozom és igyekszem túllépni a román, magyar, francia, német nemzeti előítéleteken. A magam módján megpróbálok egy kiegyensúlyozott és közös kérdéskört bemutatni az első világháborúról. És úgy hiszem, sok történész próbálja meg ugyanezt. Vissza kell fognunk a nemzeti, mitologizáló értelmezéseket, nem mondva le, természetesen, arról, ami nemzeti a román kérdéskörben – de ugyanakkor próbáljuk meg a többieket is megérteni. Abszurd úgy gondolnunk, hogy ebben az iszonyatos, egész Európára kiterjedő konfliktusban csak az egyik félnek volt igaza.”

*

Kinek volt hát igaza? A kérdés máig eleven – és jogos. Lucian Boia és a hozzá hasonló, jövőbe látó szakemberek szerint: „Történészekként meg kell próbálnunk a dolgokat előítéletek nélkül elmondani, nyíltan beszélni, annál is inkább, hogy nem a történelem kerekének visszafordításáról van szó. Senki sem lesz annyira őrült, hogy az első világháború eredményei miatti elégedetlenségében elindít egy újabb háborút, ahogy Hitler tette a másodikkal, hogy megsemmisítse az első következményeit. Meg kell értenünk, hogy ez egy egészen egyszerűen akadémikus vita. Vagy annak kellene lennie. Meg kell próbálnunk megnézni, milyen okok vezettek a háborúhoz, miben volt igaza és miben nem mindenkinek, mi volt jó és mi nem az első világháború utáni békeszerződésekben, milyen közelebbi, vagy távolabbi következmények voltak… Annyi megvitatni dolog van... az adatok lehetnek pontosak, de az értelmezések sohasem. A tények ismertek. Sőt, nagyon is jól ismertek. Ez egy elég közeli történelem, ami után sok dokumentum maradt, ezeket a dokumentumokat folyamatosan kutatták. Tudjuk, hogyan zajlott napról napra, szinte óráról órára az első világháború. De a történelmi jelenségek mélyebb hatásait nem olyan könnyű megfejteni és nehezen lehet azokat közös nevezőre hozni... Tudjuk, hogy így történtek a dolgok, de: miért történtek így? A nagyhatalmak közötti szembenállás miatt? Ezek melyikének volt nagyobb szerepe? És nagy vétke? Mi volt a szarajevói merénylet szerepe – a fő ok volt, vagy egyszerű ürügy? És: a szarajevói merénylet nélkül is lett volna háború? Én szerintem nem. Biztosan nem 1914-ben. Később igen? A válaszom az, hogy „nem tudom”. Amikor mélyebbre akarunk hatolni és meg akarjuk fejteni magát a történelem mechanizmusát, a dolgok nagyon bonyolultakká válnak...”

Ezt a fajta bonyolultságot lehet érzékelni nyugati történészek ama törekvésében, hogy szakítsanak a háborúk vizsgálatának korábbi módszereivel és kutatásuk célpontját a katonai-harci cselekmények vezérkari vizsgálatáról a harcokban ténylegesen részt vevő, a lövészárkok népének nevezett katonák emlékezete, személyes élményei, mindennapjai felé fordítsák. A kérdésben elmélyülő Balázs Eszter (A "sakktáblától" a lövészárkok mikrovilágáig: az első világháború régi és új megközelítései. Múltunk, 2010/3) tanulmányában részletesen ismerteti e paradigma váltás fontosságát. Szerinte létezett a múltban is törekvés ilyenfajta szemléletre (Tolsztoj és Stendhal példáját említi, akik a háborús tömeg jelentőségét, illetve az események ironikus, távolságtartó bemutatását helyezték előtérbe), de döntően csak a huszadik század közepétől jutott szóhoz. „Mérföldkônek számított, hogy 1959-ben három veterán és egyben műkedvelő történész megjelentetett egy, a hagyományos történetírást és az antológia műfaját elegyítő munkát a Franciák élete és halála, 1914–1918 címmel, amely hatalmas siker lett Franciaországban. A hatvanas években az első világháborúban harcoló katonák, illetve özvegyeik már nyugdíjasok voltak, és felértékelődött a nem hétköznapi fiatalságukra való emlékezés. A történeti munkák piacának bővülése, a történész szakma expanziója, valamint a televízió megnőtt dokumentumfilmes kapacitása a nagyközönség érdeklődését is fokozta. A dokumentumfilmeknek köszönhetően a háború új elbeszéléseivel, valamint új forrásokkal is megismerkedhettek a nézők. Általában véve a „felső” és az „alsó” nézőpont keresztezése révén a nemzet története helyett anép története került a középpontba úgy, hogy az akkor megjelenő munkákban a tábornokok és a diplomaták helyét az egyszerű katonák és a civilek foglalták el. Egyre többen látták úgy, hogy a háború nem valamiféle bűntény, amelynek felelősei vannak – ahogyan azt a húszas-harmincas években gondolták –, hanem az európai népek közös téveszméi vezettek a háborúhoz.”

*

Ma az emberiség döntő többsége – ha megkérdezzük őket, ha nem – behunyt szemmel békében óhajt élni. Kedveli ugyan az izgalmakat, olykor az adrenalin növelő élményeket, de ezt nem a tömeg- és  világpusztulás árán kívánja elképzelni. Ha pedig így van, akkor mit mondjunk azokról, akik száz évvel ezelőtt nyíltan, minden megtorlást és kiközösítést vállalva léptek fel bármely  háborús cselekmény – és nem csak a kegyetlenkedések! – ellen? Az ún. pacifistákról van szó, akiket nem csak a közvélemény, de a törvények is szigorúan elítéltek? A pacifizmus sok állam törvénykezésében gyakorlatilag hazaárulásnak számított, mivel rombolta a sikeres harchoz szükséges morált, lefegyverezte a küzdő feleket. Ezért az országok katonai vezetései tűzzel-vassal irtották mind a pacifista propagandát, mind a pacifista szellemű megnyilvánulásokat, mint amilyenek például az egymással harcoló lövészárkok népeinek közös karácsonyait és húsvéti ünnepeit szorgalmazó vagy elnéző gesztusokat, amikor pár órára az ellenséges oldalon álló katonák önhatalmúlag, saját erkölcsi indíttatásból megteremtették egymás között az illuzórikus, de valós „ünnepi békét”. Valóban bűnözők, árulók azok, akik a fegyverek letételére buzdítanak? Nem könnyű kérdés, a politikusok ma is késnek – pontosabban adósok – a határozott válasszal, és mi sem tudunk egyelőre jobbat, mint reménykedni, hogy a legendásan együgyű, s éppen ezért mélységesen bölcs Svejk, a  derék katona az, aki közmondásszerűen kimondja a végső igazságot, átkiáltva az ellenséges lövészárokba:  – Hé! Ide ne lőjetek! Itt emberek vannak!

Csíkszereda, 2014. március 8-12.