Sztanyiszlavszkij ezentúl példátlan szigorral és igényességgel készítette föl a színészeket, megnövelte a játék tökéletes hitelességét, s a próbákon órákon át ismételgette a rettegett bírálatot: „Nem hiszek magának!" Az áttörést Anton Csehov: Sirály c. darabjának bemutatója hozta 1898-ban. Miután 1896-ban Szentpétervárott megbukott a darab, a Nyemirovics-Dancsenkóval közösen rendezett előadás óriási sikert aratott, s ezzel a Moszkvai Művész Színház nemzetközi rangra emelkedett. Csehovot, aki megfogadta, hogy első darabjának bukása után több színművet nem fog írni, most nagy drámaíróként kezdték ünnepelni. Később a Három nővért (1901) és a Cseresznyéskertet (1903) már egyenesen a Művész Színháznak írta.

A XIX. század végi mesterkélt és stilizált színházi gyakorlattal szemben minden előadásban a hiteles érzelmek újrateremtését tűzte ki célul. A következő időszakban Csehov mellett Gorkij és Ibsen darabjait mutatták be nagy sikerrel.

Kivételes tehetsége volt a szatirikus jellemábrázoláshoz is. Sztanyiszlavszkij 1912-ben hozta létre az Első Stúdiót, ahol újításait sok ifjú színész tette magáévá. 1918-ban elvállalta a Moszkvai Bolsoj Színház operastúdiójának vezetését; ezt később róla nevezték el. Itt vitte színre 1922-ben Pjotr Iljics Csajkovszkij operáját, a Jevgenyij Anyegint; az előadást korszakalkotónak tartották az operajátszás történetében.

A Moszkvai Művész Színház Sztanyiszlavszkij irányításával, rendezői és vezető színészi közreműködésével 1922-24-ben bejárta Európát és az Egyesült Államokat. Módszere mindenütt sok színházi embert vonzott. Ebben az időszakban írta meg önéletrajzát „Életem a művészetben" címmel. Ebben elismeri, hogy a régi típusú színház is kitűnő színészeket nevelt.

Amikor 1928. október 29-én a Moszkvai Művész Színház alapításának harmincadik évfordulójára rendezett esten épp a Három nővér előadásán játszott, szívrohamot kapott. Ezután felhagyott a színészettel, s a rendezésnek, ill. a színész- és rendezőképzésnek szentelte az életét. Munkásságának négy évtizede alatt folyamatosan kísérletezve fejlesztette tovább módszerét.

1935-ben az agy és a test kölcsönhatásának modern tudományos elmélete felé fordult, s ekkor kezdte technikájának utolsó változatát, amelyet a „fizikai cselekvés módszerének" nevezett. Ebben érzelmi kreativitásra nevelte a színészeket, s arra ösztönözte őket, hogy az eljátszott figura érzelmeit minden pillanatban testi és pszichés szinten is átéljék. A módszer bizonyos dramaturgiai követelményeket is magába foglalt.
Ványa bácsi Sztaniszlavszkij és Nyemirovics Dancsenko

Sztanyiszlavszkij-módszer, más néven sztanyiszlavszkij-rendszer, a színészképzés egyik meghatározó rendszere. A XIX. századi mesterkélt és stilizált játékmodorral szemben igyekezett megtalálni azt, amely jobban megfelelt a XIX. század végén s a XX. század elején jelentkező realista dráma követelményeinek. Valójában nem új stílust akart teremteni, hanem össze akarta hangolni a színészi játéknak azokat a rendszerszerű elemeit, amelyek révén a nagy színészek az éppen uralkodó stílusoktól függetlenül mindig művészi sikereket tudnak elérni.

A módszer megköveteli a színésztől, hogy egyéb források mellett támaszkodjék ún. érzelmi memóriájára is, azaz idézze föl múltbeli érzelmeit és élményeit. A játék vagy a szerep megélése eszerint nem akkor kezdődik, amikor a színész belép a színpadra; ezzel csupán folytatódik a korábbi élmény mozzanatok sorozata.