(Esztergom, 1876. február 17. – Auschwitz, 1944. ?): író, újságíró.

Az inasévek után Esztergomban és Budapesten végezte gimnáziumi tanulmányait. 1905-ben megismerkedett Adyval. 1906-tól a Népszava munkatársa, 1907–08-ban a Népszava Olvasótárának szerkesztője; Zigány Árpáddal szerkesztette a Renaissance című folyóiratot. 1908-tól a Nyugat munkatársa. 1912-ben Bárdos Artúrral megalapította az Új Színpadot. 1919-ben az Új Idők főmunkatársa volt.

A Tanácsköztársaság idején az írói direktórium tagja; leverése után Bécsbe emigrált. 1922-ben hazatért, a Népszava szerkesztője lett, 1925-ben betegsége miatt megvált a szerkesztői munkától. 1931-ben Baumgarten-díjat kapott. 1944-ben a Gestapo elhurcolta.

Novelláiban a társadalom kitaszítottjait, beteg, megnyomorított alakokat ábrázol. A nagy börtön (1907) című elbeszéléskötete a zolai naturalizmus követőjének mutatja. A „proletárnovellák” alcímű A lárva mögött (1911) novelláiban és A magunk útján (1912) eredeti műfajú darabjaiban (énekek, glosszák) részvevő és lázító hangon szól „a szenvedés, munka és forradalom táborához” (Ady). Naturalizmusa expresszionista stíluselemekkel telítődik.


A Vonagló falvak (1914) című regényében a kényszerű paraszti kivándorlás okozta társadalmi és szexuális nyomorúságot ábrázolja. Révész Béla merészen szakított a hagyományos regényszerkezettel, a költőiség, a zeneiség és a dinamikus kifejezés jegyében újította meg a próza nyelvét.