CSIZMADIA SÁNDOR
(1871-1929)

Apja vasúti bakter volt, anyja mosónő, ő maga a négy elemit is alig tudta kijárni, mivel a betevő falatot már a gyerekeknek is meg kellett keresniök. Volt már nyári cseléd, béreslegény, részes arató. De nemcsak a gyomra volt örökké éhes, hanem a lelke is. Ahol könyvre lelt, olvasott: klasszikust és ponyvát, verset és agitációs füzeteket, majd rátalált Marxra és Engelsre. Bibliája lett a Kommunista kiáltvány és Petőfi összes költeményei. Huszonhárom éves fővel már szocialistának vallotta magát, agitációs verseket írt. Ha attól a pillanattól kezdve, hogy belépett a Népszava szerkesztőségébe, még tíz évig él, neve a magyar munkásmozgalom és munkásköltészet klasszikusai közt a legtiszteletreméltóbbak sorában állna. De tovább élt - és neve szinte jelképe lett a morális züllöttségnek, az osztályárulásnak, az irodalmi süketségnek... és a rossz költőnek.
Addig csak néhány humanista költő egy-két szocialistákkal rokonszenvező költeménye készítette elő a hazai szocialista költészetet. Csizmadia Sándor azonban onnét, a mezőgazdasági proletariátus legmélyéről jött, és egész költői életműve, irodalmi és irodalompolitikai tevékenysége szocialista volt. Nem csoda, hogy a Népszava örömmel fogadta, előbb dédelgetett kedvence, majd irodalmi diktátora lett a szocialista sajtónak, hiszen nemcsak a Népszavának lett állandó költője és költői mércéje, hanem emellett hamarosan saját munkásmozgalmi lapjaiban - előbb a Földművelőben, majd a Világszabadságban - érvényesíthette a maga költői ízlését, s mert hogy a Szociáldemokrata Pártban is hamarosan a szellemi vezetők közé került, ő maga jelentette egy ideig Magyarországon a szocialista költészetet. És mégsem lehet elvitatni Csizmadia úttörő szerepét és kezdő évtizedének férfias politikai bátorságát.
Csakhogy tíz évvel az indulás után megjelent a költészet porondján Ady. És Ady-versek jelentek meg a Népszavában. Csizmadia pedig gyűlölettel fordult a lángelme ellen. Burzsoá költészetnek, értelmetlen költészetnek, káros költészetnek bélyegzi a legnagyobbat, a legfőbb előre mutatót. Észre sem vette, hogy ekkor ugyan még csak irodalmi téren, de közös nevezőre került az egész reakcióval. Az Ady elleni hajsza legrosszabb ízű szólamát ő szólaltatta meg: a baloldalt akarta elidegeníteni az egyre baloldalibb Adytól. És ezzel kapcsolatban a párton belül is mindinkább jobbra csúszott. A harcos forradalmár most már politikában is, magánéletben is kispolgárosodik. Már csak szólam nála a világforradalom is, hiszen földet akar, a polgári kritika elismerését igényli. Költészete a szürkeségen belül még ellentmondásosan zavarossá is válik. Hiszen közhelyei már témailag sem újdonságok. Talajvesztése megingatja emberi tartását is: tekintély akar lenni... és elkezdődik iszákossága.
A költészetben már senki se veszi komolyan. Ady és a Nyugat számára dilettáns, a hivatalos akadémizmus számára szocialista, a szocialisták szemében napról napra jobboldalibb. De 1918-ban még van annyi politikai tekintélye, hogy Károlyi kormányában államtitkár lesz. A Tanácsköztársaság kikiáltásának pillanatában azt hiszi, itt az új lehetőség a vezérségre, és egy történelmi másodpercre, de most már nagyon is felismerhető tudatos karrierizmusból újra a forradalmár hangján szólal meg - és népbiztos lesz. De amikor - hamarosan! - felismeri, hogy veszélyben a forradalom... átáll az ellenforradalom oldalára. Nemcsak a kommunistákkal fordul szembe, de még a Szociáldemokrata Pártot is megtagadja. A győztes és bosszúszomjas ellenforradalom engedelmes eszköze lesz. Megalakítja a Nemzeti Munkáspártot, hogy megossza a munkásságot. Így lesz az ellenforradalmi kormány segítségével képviselő, hogy jelenlétével gyengítse a proletárérdekeket amúgy is igen szűk lehetőségek közt képviselő szociáldemokrata képviselők hitelét. A magyar szocialista költészet úttörője nyíltan is munkásáruló lett. Idegen és megvetett osztályostársai közt, idegen és megvetett eszköz az ellenforradalmárok körében. Ekkor már közismert züllött figura: részeges, gyűlölködő, tragikusan nevetséges alak. Már az ellenforradalom sem vehette hasznát. Végül is 1929 márciusában, ötvennyolc éves korában maga mondta ki és hajtotta végre az ítéletet: öngyilkos lett.
És néhány versének mégis ott a helye az antológiákban: mégis ő volt az első, proletármélységekből érkező magyar szocialista költő. Tragikus elzüllése nemcsak rá, de a kor történelmére is jellemző. Példának indult, és elriasztó példa lett belőle.