A költői népiesség hagyományait újította fel, Petőfi példájához tért vissza, a népdalok egyszerűségét, könnyed verselését, világos szóképeit követte, a hagyományos formát azonban modernebb érzékenységgel töltötte meg. Versei mitologikus szemlélettel közelednek a világhoz, érzékletes képekben teremtenek kapcsolatot az emberi érzelmek, indulatok és a természet jelenségei között. Testvéri érzéssel vegyült el a természetben és a szegények világában, a közéletben viszont lázadóként lépett fel, a nyomorba süllyedt paraszti tömegek keserűségét és vágyait szólaltatta meg. Verseiben válságos lélek forrong, az otthontalanság érzése jelenik meg.

(Új Magyar Irodalmi Lexikon)

A barátságtalan nagyvárosi környezet elől a falusi kisvilágba, a természetbe, a gyermekkor emlékeihez menekült. Lázadó indulata és magányossága alakította ki romantikus költői öntudatát, az elnyomott nép szószólójaként lépett fel, szellemi vezető kívánt lenni, s mindez időnként a költői küldetés mitizálásával és az önértékelés zavaraival járt együtt. A 30-as években erősödtek lázadó indulatai, Cölöpverők, Csatorna, Fekete Kőrös című epikusan színezett összegző költeményeiben a falusi szegénység nehéz sorsára hívta fel a figyelmet. Találkozás Lőrinc pappal, Magyar család című verseiben pedig már a nép és az ország pusztulásának rémképeit festette. Szociális követeléseknek adnak hangot A zenélő kecske és Obsitos című verses meséi is.

A korábbi dalformától részben eltávolodva epikus jellegű költeményekben számolt be személyes sorsának alakulásáról és nyomasztó közéleti tapasztalatairól: Nyári rapszódia című versében a hitlerizmus hazai térhódítása ellen emelt szót, Őszi rapszódiájában pedig a közelgő háborúra figyelmeztetett. Bolond Istók című elbeszélő költeményében, klasszikus példák vonzásában adott számot ifjúkori hányattatásairól.

Eb ura fakó (1938) és Árdeli szép hold (1939) című könyveiben romantikus: inkább költői, mint tudományos nyelvészeti jegyzeteit tette közzé. Szószármaztatási ötleteit költői regékként is feldolgozta Halevők és Nióbe (1941) című műveiben. A harmadik fiú (1942) és Fegyvertelen (1942) című önéletrajzi munkáiban gyermek- és ifjúkorára tekintett vissza. Kényszerű visszavonulása után önkritikusan ítélte meg politikai múltját. Kései költészete ezeknek az emlékeknek nosztalgikus bemutatásában és a természet bensőséges költői ábrázolásában bontakozott ki.