A Nyugat első korszakának legjelentősebb költői és kritikusai valamennyien elfogadták a verselőadás művészetének önállóságát, és igényelték a modern költészetnek megfelelő megújulását. Ódry, aki ekkor a Nemzeti Színház elismert művésze volt, már 1917-ben csatlakozott a nyugatosokhoz. Versmondása  visszafogottsága ellenére  a hangnem- és hangulatváltásokra épült: gúnyt, alázatot, gőgöt, elmélkedést, mélázást, vágyakozást, dacot érzékeltetett és váltogatott.

Előadása eltért a színészi szerepformálástól, de a naturalista természetesség-eszménytől is, beszédének belső dallamvezetését az érzelmi aláfestés és pontos értelmezés árnyalásával párosította. Versfelfogását példázza Ady Sírni, sírni, sírni című költeményének fennmaradt hangfelvétele, amelyben a verset egyetlen, hatalmas dallamívbe formálja. A ma már sok tekintetben idegen előadásmód démoni ereje, sámánisztikus igézete alól a mai hallgató is nehezen szabadul.

Ódry szerint a szavalás középpontjában nem az előadónak, hanem a versnek, azaz a gondolatnak kell állnia, amely együtt születik saját formájával és az előadásban elsődlegesen jut érvényre. A szavalás a legnagyszerűbb művészetek közé tartozik. A vers sűrítettsége, teszi lehetővé, hogy az előadó megtalálja benne a saját érzéseit és mondanivalóját, elvégre szuverén egyéniség nélkül semmiféle művészi alkotás nem jöhet létre.

A szakmai köztudat máig Ódryt tartja a modern magyar előadóművészet megalapozójának, jóllehet közvetlen hatása közel sem volt olyan meghatározó a művészeti ág történetében, mint azt későbbi tanítványai és életrajzírói állítják (Magyar színháztörténet)