Festő és grafikus, a magyar avantgarde leghivatottabb képviselője volt. Gyermekkorában kezdett festeni; először a budapesti Mintarajziskolában, majd a párizsi Julian akadémián tanult.

Hazatérése után a Nyolcak művészcsoportjának tagja lett. 1919-ben a Tanácsköztársaság idején közéleti szerepet vállalt és megfestette az időszak dekoratív és monumentális plakátját ("Fegyverbe! Fegyverbe!").

A bukás után meghurcolták, Berlinbe emigrált, megtört, válságba került, egy időre a festést is abbahagyta. Amikor újra kezébe vette az ecsetet - a harmincas évek közepén -, már új stílust követett: a nagybányai iskola örökét újraébresztő posztbányai csoport képviselőjévé vált.

Tűnődő, lírai életérzését finom, választékos színekkel fejezte ki. E lehiggadt stílusnak voltak jellemző termékei meditatív, borongós hangú önportréi is. E késői korszakában remek grafikai munkái születtek.

Mindvégig érzékenyen intellektuális nagyvárosi művész maradt. Akkor is, amikor idejének nagyobb részét vidéken, Zebegényben töltötte. 1948-ban a Képzőművészeti Főiskola tanárávánevezték ki, s az új fesztőművész-nemzedék nevelésében mesterhez méltó munkát végzett.