Justh Gyula (Necpál, 1950. január 13. – Budapest, 1917. október 9.) liberális polgári politikus, az író Justh Zsigmond fivére.

Jogi tanulmányok után 1876-ban a gyulai járás főszolgabírója lett. Néhány évig tornyai birtokán visszavonultan élt, majd 1884-ben Makó függetlenségi párti képviselőjévé választották. Haláláig Csanád vármegye képviselője, a polgári demokratikus reformok szószólója volt.

1891-ben a Függetlenségi Párt alelnökévé, 1893-ban elnökévé választották. Döntő szerepe volt Wekerle egyházpolitikai reformjainak keresztülvitelében. A 48-as frakciók szétválásakor szakított Ugron Gábor csoportjával. A párt egyesülésekor ismét elnökké választották, 1895-ben azonban lemondott a hazatért Kossuth Ferenc javára.

Tovább is szerepet vitt azonban az ellenzéki megmozdulások, így 1897-ben a büntető perrendtartás ún. sajtóparagrafusa ellen, 1898-ban a Bánffy-kormányt megbuktató obstrukció vezetésében.

1905-ben a képviselőház elnökévé választották. Kossuth Ferenctől eltérően mérsékelt álláspontot foglalt el a horvát képviselők obstrukciójával szemben, amelyet a Kossuth által Horvátországban az államvasutaknál bevezetett magyar szolgálati nyelv váltott ki. Az önálló Nemzeti Bank követelésében éles ellentétbe került a párt Kossuth által vezetett csoportjával és 1909-ben lemondott a házelnökségről.

Ezt követően a polgári radikálisokkal és a szociáldemokratákkal együttműködve lépett fel az általános választójog érdekében. 1912-ben vezette a Tisza elleni obstrukciót. 1913-ban Tisza István politikájával szemben ismét az egyesült függetlenségi párt társelnöke lett Kossuth Ferenccel, azonban a tényleges vezetést átengedte Károlyi Mihálynak, a párt ügyvezető elnökének, egyetértve Károlyi polgári radikális programjával.

Élete utolsó éveiben betegeskedése miatt visszavonult a politikai élettől.