Az ultraibolya sugárzást Johann Wilhelm Ritter fedezte fel 1801-ben. Ritter azt vizsgálta, hogy a színkép különböző tartományaiból származó fény hogyan hat a fényérzékeny ezüst-kloridra. Azt találta, hogy a hatás az ibolya tartomány felé egyre erősebb, és még azon túl is nő. Az ultraibolya sugárzást tehát jelentős vegyi hatásával mutatták ki.

A Napból érkező ultraibolya sugárzásban három tartományt különítenek el: Az UV-A, UV-B, és UV-C-t. Az UV-A a látható fényhez legközelebb eső, 320-400 nm-es tartomány. Ez a fény jótékony hatást fejt ki a szervezetre, elősegíti a csontképződést és a pigmentképződést (barnulást). Hiánya az angolkórnak nevezett csontfejlődési rendellenességet okozza.

Az infravörös sugárzást W. Herschel fedezte fel (1800), miután megfigyelte, hogy a prizmával felbontott napsugarak spektrumában a vörösön túli láthatatlan tartományban a hőmérőt melegítő sugarak vannak. Földi hőmérsékleteknél a termikus sugárzás jelentős része, míg a Földet érő napsugárzás energiájának fele esik az infravörös tartományba (az elektromágneses sugárzás azon hullámhossztartománya, amely kb. 1 ľm–1 mm közé esik).

Az emberi szem ezt a sugárzást nem érzékeli, de bőrünk melegérzetként igen.