A népszínmű a XIX. században kialakult színpadi műfaj, népies külsőségekbe foglalt zenés színdarab. Bécsben is igen szeretik, Magyarországon a kiegyezés után jött divatba. Míg Európa színpadain a modern társasági dráma és a legújabb irányzatok, a naturalizmus keresi új útjait, addig a nálunk oly népszerű népszínmű teljesen ellentétes irányt mutat a haladással.

A színpadon pirospozsgás, egészséges, problémákat még hírből sem ismerő álparasztok táncolnak, népviseletben és énekelnek, tiszta romlatlan népdalokat vagy műdalokat. A konfliktus legfeljebb csak szerelmes játékok ütközéséből fakadhat – szeret, nem szeret - de a végén megint mindenki énekel és boldog.

A műfaj megteremtője Szigligeti Ede, jeles művelői Tóth Ede, de Gárdonyi Géza is próbálkozott a műfajjal. Ennek a műfajnak 1875-től a Népszínház lesz otthona, melynek első igazgatója Rákosy Jenő volt.  A társulata Blaha Lujzával és Tamássy Józseffel az élén állt össze.

Az első időben a Nemzeti Színháztól átvett népszínműveket játszották, a század vége felé operetteket Pálmay Ilka, Hegyi Aranka, Fedák Sári szereplésével. A Népszínház a nyolcvanas években élte fénykorát. A századforduló után azonban nem bírta a versenyt az új irányokkal. A táncos operettek leszorították a műsorról a népszínműveket.

1907-ben Máder Rezső a színház utolsó igazgatója még feltámasztja a műfajt. Végül a régi Nemzeti Színház lebontása miatt a társulat átköltözött a Népszínház épületébe, s így mint „népszínház” meg is szűnt működni.