


A malomipat technológiai megújulását a gőzgép terjedése indította el. Magyarországon az első, folyamatosan működő gőzmalom az 1839-ben alapított József-hengermalon volt Pesten; a negyvenes években épült fel a debreceni István-malom. Ezután pesten ésa nagyobb vidéki városokban folyamatosan épültek az újabb gőzmalmok. A hagyományos technológiával dolgozó vízimolnárok és szélmolnárok kezdetben több gőzmalmot felgyújtottak – féltek attók, hogy a konkurrencia megfosztja őket munkájuktól.
Mivel a gőzmalom működése szenet igénylet, terjedése szorosan összefüggött a vasútvonalak kiépítésével. Az alföldi mezővárosok többségében és a nagyobb községekben az 1870–1880-as években jelent meg a gőzmalom. A nép tüzes malomnak nevezte, ahogy a szén tüzelésű, gőz hajtású cséplőgépeknek is a tüzesgép nevet adta. Térhódítására jellemző, hogy míg 1863-ban 147, három évtizeddel később (1894-ben) már 1723 őrölt az országban. Legtöbb gőzmalom a Tiszántúlon, a Duna-Tisza közén és a Tisza-Maros szögében – az ország nagy gabonatermelő övezeteiben – működött.
A gőzmalom a molnártól műszaki tudást, malomgépészeti ismereteket, tehát másfajta fölkészültséget is igényelt, mint a hagyományos malomtípusok. Kezdetben gyakori volt, hogy vízi- és szélmolnárok, ácsok gyermekeiből lettek a gőzmalmok alkalmazottai, majd pedig olyan szegényparasztok, törpebirtokosok közül kerültek ki, akik helyzetükből kiemelkedni törekedtek. A gőzmalmi molnárság ugyanis megbecsült foglalkozás volt, a falu, a mezőváros régóta elismert szakmáihoz: a kovács- és bognármesterséghez hasonló tekintélyt biztosított.



