A középkorban nagy tisztelet övezte Szent Rókust, aki a 14. század elején eredményesen gyógyította a pestises betegeket Itáliában, és ő maga is felgyógyult a betegségből.

Noha az egyház hivatalosan nem avatta szentté, a pestis elleni küzdelemben ilyen sikereket senki más nem tudott felmutatni, aminek alapján az emberek szentként kezdték tisztelni, és a pestisjárványok alkalmával őt hívták segítségül, őhozzá fohászkodtak, kórházakat és betegápoló intézeteket alapítottak és neveztek el róla.

Ezzel együtt a 14. században a pestisnél volt a labda: egyes számítások szerint Európa minden második lakóját megölte. Az egyik legpusztítóbb járvány, 1348-ban, Egon Friedell szerint az újkorhoz vezető folyamatokat indította el, és ez alkotja Boccaccio Dekameronjának hátterét is.

A közegészségügyi állapotok javulásával és a gyógyító intézetek szaporodásával, az orvostudomány fejlődésével azonban a pestis kezdett ritkábban feltűnni Európában, igaz, olyankor általában hozta régi formáját. A Magyarországon is sokfelé megtalálható pestisoszlopok tanúskodnak arról, hogy a 18. században még bárki, bárhol fenyegetve érezte magát a pestistől, és különös szerencsének érezte (helyesen), ha maga a járvány megkímélte.

A 19. században aztán a pestis már hosszabb időkre is eltünedezett Európából. Maradtak veszélyeztetettebb helyek, élükön a kikötőkkel, az 1900 táján a magyar újságokban felbukkanó híradások is Hamburgról, Nápolyról tudósítanak, amikor az esetleges megbetegedésekről beszámolnak. Magyarországon egyébként 1828-ban jegyezték fel az utolsó pestises beteget.