Egy pesti legenda megszületésének története

A Széchenyi Istvánról elnevezett budapesti Lánchidat 1839-1849 között építette meg William Tierney Clark angol mérnök. A hidat már a szabadságharc elmúlása után, 1850-ben adtak át ünnepélyesen a közforgalomnak. Ekkor került a híd négy sarokpillérére a négy hatalmas kőoroszlán. A leleplezési ünnep során - így mondja a pesti legenda, egyszerre csak egy suszterinas így kiáltott fel: - Hó, nem érnek ezek az oroszlánok annyit sem, mint a macska, mert nincs nyelvük!

Az emberek odapillantanak - meséli tovább a legenda, - hát csakugyan szentigaz, amit az inas kurjantott: az oroszlánoknak csakugyan nincs nyelvük. A szobrász elfelejtett nekik nyelvet faragni!  Erre harsány kacaj futott végig a városon: no, még ilyet nem pipált Európa! A szegény szobrász viszont annyira elröstelte a dolgot, hogy még ott a helyszínen beleugrott a I.ánchidról a Dunába: ő volt a „hídavató” - a Lánchíd első öngyilkosa!

Eddig tart a legenda. A valóság viszont az, hogy az oroszlánokat faragó Marschalkó János, egy lőcsei születésű derék szobrászművészünk, akitől származik a négy lánchídi oroszlánon kívül a Tudományos Akadémia, a pesti Vigadó, a Rudasfürdő s még néhány pesti és vidéki középületünk szobordíszének tetemes része, a Lánchíd felavatása után még igen sok esztendeig élt igen jó egészségben, s csak 1877-ben húnyt el 58 éves korában. Vagyis esze ágában sem volt öngyilkossá lennie, amire különben sem lett volna oka, mert hiszen a lánchídi oroszlánoknak - megvan a nyelvük, csak éppen nem nyújtogatják ki. Ő maga holta napjáig igen jókat mulatott ezen a pesti legendán s csak annyit szokott volt hozzáfűzni:

- Nem vagyok én hentes, hogy a füstre való nagy nyelveket lógassam ki a barmok szájából... Ezzel a legendával hát leszámoltunk, illetőleg leszámolt már néhai való Tóth Béla. A kérdés most már csak az, honnan is keveredhetett hozzánk ez az együgyű anekdota?

Kiderült, hogy - mint minden valamire való anekdota, - ez is a vándortermészetű s a régi Ausztriából jutott el hozzánk. Ott ugyanis Kulmban, a cseh érchegység lábánál fekvő egyik kis faluban, hatalmas emléket állítottak egy ütközet emlékére, amely 1813 augusztus 30-án itt zajlott le Napóleon hadserege és az egyesült osztrák, porosz és orosz haderők között, az utóbbiak diadalával. Az emlékoszlopot, amelyet a kulmi síkság közepén állítottak fel, egy Peter von Noblie nevű osztrák szobrász készítette, aki 1774-1854 között élt s akitől való többek között a bécsi Burg hatalmas dór ízlésben épült háromnyílású díszkapuja is.

A kulmi emlékművet 1837-ben leplezték le s az egykorú kritikusok nyomban kifogásolták a talapzatán lévő négy oroszlán járását. Kiderült ugyanis, hogy ezek az állatok egészen természetellenesen járnak: egyszerre rakják előre a két jobb lábukat - az elülsőt és a hátsót, - aminek a valóságban az lenne a következménye, hogy ezek a kitűnő bestiák egyszerűen féloldalra dőlnének. A leleplezési ünnepen azonban egy gyerek az oroszlánoknak egyik-másik hibájára is rájött: ezeknek az állatoknak aztán csakugyan nincs nyelvük…

Az emlékmű őrzésével megbízott hadirokkantak 1837-től fogva mindmáig hűséggel és kitartással mesélik tehát, hogy Péter von Nobile úgy elkeseredett ezen a balfogásán, hogy bánatában elemésztette magát.

A tény persze itt is az, hogy Nobilének esze ágában sem volt öngyilkossá lenni, mert hiszen az emlékmű leleplezése után még tizenhét esztendeig élt és alkotott. Igy azonban most legalább rábukkantunk a pesti legenda közvetlen forrására.

Supka Géza