Ehrlich bűvös számú arsenobensolja előtt látott már jó pár új csodát a gyógyító tudomány, de
ekkora érdeklődést bizonyára egyik sem váltott ki. Érthető, hiszen a luesz tabu-téma volt,
nyilvánosan csak elítélőleg, legfeljebb szánakozóan illett róla beszélni még annak is, akit
esetleg már lándzsaszúrás jellegű fájdalmak gyötörtek, vagy kakasjárással botladozott. A
keresztényi könyörületet és megértést hirdető hivatalos véleményről jobb nem szólnunk. Ady
ellen is, ha már az „érthetetlenségi” érvekből kifogytak, ez volt a megfellebbezhetetlen
szentencia. Csodálható-e, ha a végre hatásos gyógyítás hírének felröppentével kiszabadult a
kordában tartott kíváncsiság? Ha egyszerre legalább szavakban szalonképessé vált a „bűnben
szerzett betegség”?

Történt mindez 1910-ben. A millenniumi görögtűztől az I. világháború ágyútüze felé
rohanó országnak már van egy szellemi fáklyafóruma, amely (bár szerkesztői elsősorban
annak szánták) nem szorítkozik a szépirodalomra. Politika, szociológia, tudomány,
képzőművészet aktuális panorámája is egyben, kizárólagos feltétele az igényesség. Ez a
havonta kétszer megjelenő folyóirat a sokat támadott ’Nyugat’, egyetlen védekezési
lehetősége a puszta létezése és az, hogy szerzői gárdája a „Holnap”-ot képviseli. Az igazán
értők érezték ezt mindkét oldalon, ezért volt akkora feszültség a két pólus között.
Szikrázásának szellemi életünk látta hasznát.

Tulajdonképpeni tárgyunkhoz visszatérve természetesnek tűnik, hogy „Ehrlich Pál”-t
folyóiratunk már 1910-ben bemutatta. Méghozzá az akkori idők egyik legkitűnőbb
tollforgatója, Ambrus Zoltán, a július 1-i számában. Orvosnak is becsületére váló
óvatossággal és szakavatottsággal. Ismerteti a luesz történetét, vitatott ó- és újvilági eredetét,
Károly király nevezetes nápolyi hadjáratát, Ricord elkülönítését a többi venereás bajoktól,
Neisser, Ducrey, Unna, Schaudinn munkásságának jelentőségét, Ehrlich nagy elődeit. Ambrus
írása mentes minden zsurnalista szenzációtól, pont ez adhatta (és ez adja ma is) a hitelét. „Azt,
hogy Ehrlich preparátiuma végképpen meggyógyítja-e a lueszt, vagy a 606-os használata után
is visszatérhet-e, újra jelentkezik-e a baj, amint eddig a leggondosabb kezelés után is
visszatérhetett, újra jelentkezhetett és néha igen hosszú idő múltán? Erre a kérdésre csak az
idő adhatja meg a feleletet; csak hosszas kísérletezés után lehet igennel vagy nemmel
válaszolni.” Semmi reklámíz, semmi ováció, csak ismerteti a majna-frankfurti orvostudós
nagy reményekre jogosító felfedezését, amelyet majd az időbírónak kell végleg hitelesíteni.
A következő írás Szomory Dezsőé, a tőle megszokott franciás szellemességgel. Felidéz
egy képzeletbeli beszélgetést vacsoránál, pont a desszert fogyasztása közben, ahol
természetesen szakember is jelen van.

A háziasszony rögtön a vérbaj felől faggatózik, mire az orvos válasza: „Háromféle vérbajt
különböztetünk meg. Az elsőt a szemérem kezeli, vagyis senki. A másodikat egy hozzáértő
orvos, kivétel nélkül higannyal vagy jóddal, és kivétel nélkül eredménytelenül. A harmadikat,
holmi művészi vagy irodalmi színészet az alkotó zseni dicsőségének tett meg.” Szomory nem
Adyra gondolt. Hivatkozik egy francia tudós ’Les origines syphilitiques du genie’ című
művére, amely szerint Néró, Don Carlos, Hamlet, Milton, Beethoven, Nietzsche, Maupassant
(a két utóbbi esetben igaza is van), Byron, Heine, valamennyien luetikusok voltak. „Ehrlich
tanár találmánya a zsenik végét jelenti. Ezentúl nem kell majd okvetlenül lángésznek lenni,
hogy az ember paralitikus lehessen. Enélkül is el fogjuk hinni.” Ismerve Szomory fanyar
különcködéseit, önmagát tagadta volna meg másféle színezéssel.

Ellenkező előjelű Cholnoky Viktor ’Haldokló betegségek’ című írása. Bár hangsúlyozza,
hogy „Amerika felfedezése óta nem volt a világnak akkora szenzációja, olyan súlyos
jelentőségű eseménye, mint az Ehrlich-féle orvosság feltalálása”, felvetődik benne, hogy ez az
orvosság „nem éppen a produktív lángelméket fogja-e megszüntetni a jövő korszakok
számára”. Mert szerinte „a vérbaj és a grandiózusan új gondolatkapcsolás képessége egy
véredény-rendszerben dolgoznak”, de ugyanúgy védelmébe vesz mindenféle narkomániát:
alkoholizmust, koffeinizmust, morfinizmust, nikotinizmust, hiszen „a gondolatokat a lázban
égő, szertebomlásban kínlódó agyvelők, a vonagló, kígyótáncot járó idegek vitték mindig
előbbre”.

Bővelkedik a példák felsorolásában, a választ rá az augusztus 1-i számban Bródy Sándor
adta meg, aki nagyon el tudja képzelni az életét és az irodalmat vérbaj nélkül. A ’Medikus’
írójának rendkívül rokonszenves a szemüveges német tudós, hiszen nyilatkozata szerint magát
a felfedezőt még mindig keserves kétségek gyötrik. Bródy nem vár világmegváltást még a
bizonyosságtól sem, mert jönnek helyébe új kínok, ha nem is bibliai fátummal, de az ember
alaptermészetéből eredendően. Egy kitűnő író tapasztalata nem nihilizmus. Azóta a penicillin
hathatósabbnak bizonyult, mégis a nemigondozók tanúsíthatják, a luesz még koránt sincsen
történeti végstádiumában. A leggondosabban szervezett antivenereás küzdelem ellenére újabb
meglepetések érik a szifilidológusokat, aktuális problémáiról a szakfolyóiratok
tanúskodhatnak. Nem szólva a civilizációs ártalmakról. Az emberek lassan már nem adekvát
ingerületekkel, hanem inadekvát ingerültségekkel reagálnak a külső hatásokra. Hatvany Lajos
azt írja ’Az úri hölgyhöz’ című cikkében, hogy Ehrlich tanárnak Európában legelőször
Makóról küldtek hódoló sürgönyt.

Nem tudjuk biztosan, így volt-e, csak annyit konstatálhatunk, Hatvany nem szívesen vetett
papírra légből kapott híreket (a pontosságra rendkívül kényes volt), s bizonyára van
állításának valami valóságmagva. Az orvosvégzettségűek, Csáth Géza, Földi Mihály, Salgó
Ernő szinte tüntető tapintattal nem szóltak bele a vitába. Ekkorra már megjelent Alföldi Béla
doktornak ’Az Ehrlich-féle gyógymód’ című népszerűsítő könyvecskéje, a szerző
személyesen járt a Mester intézetében.

Ady a ’Minden titkok versei’-ből küldi Lukács Hugónak, kedves barátjának, kolozsvári
kezelőorvosának az alábbi strófát:

„Egy gyönyörű, nagy kacagásban
Harsogjon föl a múltam,
Lássam egyszer vidám arcodat
Kacagó, szent sírásba fúltan”.

A ’Nyugat’ nagy fellélegzése kimondhatatlanul is a költőért történt elsősorban. Sajnos mind
ez ideig semmi nyoma, hogy a specifikus spirochétaölőt rajta kipróbálták volna.
A szaporodó szakcikkek az orvosok, művelt írók a laikus olvasók mohó érdeklődését
igyekeztek kielégíteni. A ’Nyugat’ 1910-es évfolyama ez utóbbit tanúsítja. Meg azt, hogy
semmi sem volt idegen tőle, ami érdekes, értékes és új.

Szállási Árpád

Digitalizálták a Magyar Tudománytörténeti Intézet munkatársai,
Gazda István vezetésével