Alig hinné az ember, hogy immár közel négy évtizede van annak, hogy a táviró- és telefonberendezések mellett a világ csaknem minden nemzete tud olyan kisérletet fölmutatni, amellyel képeket, rajzokat, eredeti kézirásokat lehet a távirat és távbeszélés sebességével továbbitani.

Van német, olasz, francia, amerikai, angol, svéd rendszer, s nem kételkedünk abban, hogy hamarosan magyar rendszerrel is fog foglalkozni a művelt világ.

Az első pillanatra talán nem is értékelhető a távfotografálás olyan nagyra, mint amilyen óriási fontossága van tényleg. Nem is emlitve a bünügyi nyomozás és körözés nagy segitségét azáltal, hogy akár Budapestről Amerikába 8-10 óra alatt elküldhető a keresett gonosztevő arcképe, egyelőre mellőzve a hadi fontosságát annak, hogy ellenséges csapattestek elhelyezkedését léghajóról vagy repülőgépről felvett fénykép utján percek mulva már a hadvezetőség asztalán tárgyalhatják a hadvezérek, csak két esetet emlitünk, amelyek miután a mindennapi életünkbe vágnak, a távfotografálás jelentőségét a kellő értékben tárják elénk. Az első a hirszolgálat, a második az ipar és kereskedelem.

Az eddig használt legnagyobb távolság képek letáviratozására 2000 kilométer volt. Ezt a rekordtávolságot az angol koronázási ünnepélyek alkalmával érték el. A koronázási ünnepély az angolok szemében a világon a legnevezetesebb, a legszenzációsabb valami.

Erről az egész világon élő összes angoloknak azonnal tudomással kel birniok, s az angol hirlapi szolgálat gondoskodott is arról, hogy ezt el is érje. A koronázás napján készült összes fényképfelvételt, amely tényleg unikum még egy király életében is, a Belin Ede-féle távfotografáló, vagy helyesebben képtáviratozó készülékkel továbbitották.

Mielőtt a két legelterjedtebb rendszert megismertetnők, szólani kell valamit arról is, hogy a táviratozás utján továbbitott képelem, a betütávirat alapján leadott fénykép még igen messze van attól, hogy általános elterjedésnek örvendjen, s már is kisérletek történnek arra, hogy a dróttalan táviró is adjon le képtelegrammokat. Igen közel fekszik annak a gondolata, hogy ez a bünügyi nyomozást a tengerre vagy a tengeren való szökés esetén való elfogatást teszi lehetővé.

Ha valamely Bécsből szökő gonosztevő üldözése megakad Hamburgban, mert a bandita hajóra szállott, de azt nem tudni, hogy mely irányban, a dróttalan távfotografia néhány óra mulva az Atlanti óceán minden hajójára átviszi a körözött egyén arcképét, s a legelső szemben jövő hajó már vissza is hozza az üldözöttet.

Nyugodt lélekkel állithatjuk tehát, hogy a képtelegrafálás lehetővé teszi, hogy azt az embert, aki elevenen bujdosik az őt üldöző, elfogásra kész kezek elől, ha csak nem bujt el a föld alá, meg kell találni.

Egy következő cikkben ismertetni fogjuk nemcsak a rendszereket, hanem magát az eljárást is, amely a már közöltek alapján is világos, hogy nem talál elterjedésében leküzdhetetlen akadályokat. Sem uj vezeték nem kell, sem különösebb berendezés.

A távfotografáló rendszerek általában kétféle alapelven épülnek föl. Az egyik fölhasználja a meglevő, ma már elég tökéletes táviró-rendszert, s a képet elemeire bontva, a képelemeket épen ugy telegrafálja le, akár valamely levél- vagy más betüszöveget. Itt tehát a képelem a fontos, ha ugyanis olyan formában készithető, hogy az a betükkel vagy számmal meg is jelölhető, kétség sem fér ahhoz, hogy ez táviratozás utján továbbitható is.

A másik rendszer már a grammofonlemezek és az ezen levő mélyedéseken szaladó érzékeny tű rendszerét követi. A képet, amelyet le akar táviratozni, olyan formában késziti el, mint egy grammofonlemezt, mélyedésekkel (az összes vonalak mélyedések), s ezekben szalad a tű, valamely csuklós ponton átfektetett hajlékony rudon.

A felfüggesztéstől való távolság révén hosszabb vagy rövidebb elektromos áramkör záródik, s ugyanez az elektromos áram a leadó állomáson a feladáshoz hasonló vonalak lerajzolására kényszeriti a tűt.

Egy harmadik, de alapjában a második rendszerhez hasonló az ugynevezett hengerklisé-rendszer, amely abból áll, hogy a Bakewel-elven nyugvó telautografiai módszert felhasználják erre a célra.

A kép egy finoman rovátkázott hajlékony rézlapon alkot egy klisét. Ezt a finom rézlapot felgöngyölitik egy hengerre, amelyet egy elektromotor hajt. A képet a forgatás alatt egy finom tű futja végig, amely a kép minden egyes pontját fölkeresi, s ezen a réven a tűmozgásnak megfelelő elektromos áram mozgatja a leadó állomás e célra elkészitett hengerén mozgó tűt.

Az első távfotografálás mód, azaz nevezzük már helyesen: az első képtáviratozásnak módja tehát a képelem. Ennek Mortier francia mérnök az alkotója. A képen láthatjuk ezeket a képelemeket. A legvilágosabb része a képnek az 1. számot viseli, a legsötétebb a 10-es számjegyet.

Az eljárás az, hogy a táviratozandó képet egy átlátszó lemezre készített kockás hálózatu beosztáson keresztül erősen megnagyitva lefotografáljuk. A hálózat egyes négyzetei árnyalatának könnyü, biztos és gyors megitélésére a föltaláló azt a módot használta, hogy az átlátszó lemezt tiz egymásra fektetett vékony, átlátszó hártyából állitotta elő, s a négyzetekből az első képen látható figurák vannak kimetszve.

Természetes, hogy egy lemezen áthatoló fény erősebb vonalu fényképet ad, mintha ezt tiz lemezen át végezzük. Egy kis gyakorlattal, valamint épen e célra készült szerkezettel néhány perc alatt osztályozva és számlálva vannak a különböző árnyalatok és sorok.

Amint azt a képünkön láthatjuk, itt az ilyen elemekre bontott kép másformáju továbbitást kap, mint az előző részben ismertetett és képekben bemutatott telautografikus mód. Ennek a képnek a továbbitása akként történik, hogy a feladó állomáson a képelemzőről leolvassuk az egyes sorok elemeit. Ilyenformán: Egy 25 üres – 5.3 végig üres. Kettő 26 üres – 5.3 7.2 11.1 végig üres, stb. A magyarázat ez lenne: Első sorban 25 négyzet a legvilágosabb négyzetből áll, utána jön öt négyzet a három számmal jelölt árnyalatból, azután ismét végig üres. A második sorban 26 négyzet helyezendő el a legvilágosabból, utána öt négyzet a hármasból, hét négyzet a kettősből, tizenegy négyzet az első számu árnyalatból, többi üres. Nemde ebből már világos, hogy a leadó állomáson az árnyalatoknak megfelelő ólomminták vannak, amelyeket a betüszedéshez hasonló módon sorokba és oszlopokba szednek, teljesen kész képet kapunk kézhez, amelyet belehelyezve egy kis kézisajtóba, néhány perc alatt annyi másolat áll rendelkezésünkre, amennyit akarunk.

Az első szemlélet is meggyőz arról, hogy az ezen a módon leadott fényképek lényegesen más benyomást tesznek a szemlélőre, mint a már ismertetett másik módok utján határozottan fényképszerű alakban megtáviratozott képek. Maga a táviratozáshoz való fényképelőkészités is körülményes, talán nehéz is, mig a telautografia, vagy ahogyan Belin Ede doktor a maga gépét nevezi: telegrafoscope, a klisékészítés ma már oly egyszerü és gyors módja alapján igazán könnyü szerrel megoldható.

A Korn- és Belin-féle rendszerek kisérletei 100.000 kilométer távolságra szólnak, ami azt jelentené, hogy korlátlan távolságra. Vagyis a földi méretek határai alkotják a véget.

Ha ez előnye, minthogy előnynek nevezhető tényleg, ugy a Mortier-rendszer fölött áll e tekintetben, mert a Mortier-rendszer, fölhasználva a világforgalom rendes Mosre-rendszerü telegráfvezetékeit és állomásait, a táviratozó határ, világvárosok centrumain keresztülmenvén 800-1000 kilométerenkint megszakad.

Minden valószinüség szerint Belin is ugy képzeli az ő telegrafoscope-ját, mint a meglevő táviratozó vezeték, de amig neki külön vezetékre van szüksége, addig Mortier-rendszernek nem.