Mindig tusáztam, mindig csatáztam,
Kinn táboroztam, szabadban áztam,
Nyáron izzadtam, telente fáztam,
Kebelemen kenyerem, hátamon házam.
Előre törtem: döntöttek hátra,
Gyávák sarkamban, elöl a bátra;
Csaholva szabdalták testi ruhámat,
S birkózott bennem harag és bánat.
Mikor sújtottam szivem-rendülten:
Magam is vélök porba terültem;
Ránk jajdúlt a föld feddő bús jajjal:
Miért bánik így a magyar a magyarral?
Véres századok gyászos példája
Korbácsol minket vivó hajszára.
Ural tövétől az Oczeánig:
Magyar szív holtig vérrel virágzik.
Lovon születtünk, lóról beszélünk;
Mindig rohanunk, mégis elkésünk,
Zászlónk foszlánya: szemünk fedője,
Testünk: lelkünknek bús temetője.
Mért volnék hát jobb, nemzetem nálad?
Sötét szemünkben testvér a bánat,
Ha újulsz, én is veled újulok,
Ha hullasz, én is teveled hullok.
Mért szánjam-bánjam megvagdalt arczom?
Tied is véres áldatlan harczon,
Ha más baj nincsen: öntestét marja
Magyar Istennek furcsa magyarja.
Az élt e földön, ki vívott, tusázott,
Nemcsak szűz vizben: vérben is ázott,
Mi, boldog magyarok bezzeg tusáztunk,
Örökös véres záporban áztunk.
Oláh Gábor
Szegedi Istrván
Ősz
Búsan mutat a falu tornya
A szürke, felhős, őszi égre,
Lélekre, szűzre, hófehérre
Ráhull a vágyak lassu korma.
Oh, lusta vágyak füstje, felleg,
Halottas inge dermedt tájnak,
Mellyel a víg szerelmek fájnak,
S halott harangok ünnepelnek.
Oh, lassu vágyak mérge, terhe
Miért is térsz meg minden fájó
Bús ősszel furcsa, messze tájról
Rontó varázsigéket ejtve?
Bús, őszi, lusta vágyak átka,
A merre hullsz, a lomb lehervad,
És bőg a réten a kivert vad,
És félti pártáját a mátka.
