|
A magyarok és a németek
Lénárd Jenőnek ajánlom
Becsületesek maradtak akkor is, mikor kemény ököllel csaptak elleneikre. Amit igényeltek, mindig megillette őket. Annyit hódítottak amennyit meg tudtak emészteni. A német alaposságról kialakult általános vélemény nem előítélet. Szomszédaink társadalmi, kulturális, politikai életének egyensúlyozottsága páratlan. Az egyéni meggyőződés, lelkiismereti szabadság biztosítékai seholsem nagyobbak mint épen a legkatonásabb államban, az évszázados drill hazájában. A társadalmi előítéletek ellen ott a legkönnyebb a küzdelem.
Talán igazuk van azoknak, kik törvényszerűséget látnak abban, hogy a leggeniálisabb invenciók rendszerint nem német agyban fogamzanak. Bizonyos azonban, hogy még az idegen anyag is német kézben kap legelőbb rendszeres formát. A németek intellektuális életének óriási előnyt biztosit e szakszerűségre törekvés. Ez jelöli ki őket arra, hogy a világ tanítóivá legyenek. Vannak ugyan dolgok, melyeknek természete tiltakozik a skatulyázás, a kategóriák felállítása ellen ( ilyen elsősorban a művészet ), de az értelem mégis megkívánja ezeknél is, a felfoghatóság, a világoslátás érdekében az osztályozást, a rendszerezést.
A rendszer biztosit a dolgoknak örök életet. Az ösztönszerű megérzés elszigetelt jelenség. Fellobbanó a kialvó láng. A módszeres meglátás, elsajátítását azonban biztos célul tűzheti maga elé s kiszámíthatatlan haszon forrásává teheti minden egészséges értelem. A módszeres eljárásra való törekvést a németség szellemi életének minden legkisebb megnyilatkozásában észreveheti. Ebből magyarázódik a germán társadalom minden rétegébe átható, nagy tettekre képesítő szilárd öntudat.
Mióta a nyugathoz tartozunk, a németség jelölte irányban haladunk. Vaskényszerűséggel folyik az már puszta elhelyezkedésünkből. Szerencsétlen társadalmi és gazdasági fejlődésünk azonban oly helyzetet teremtett, melynél fogva lehetetlen volt e szükségszerű alkalmazkodás mellett egyéni fejlődésünket biztos alapokra fektetni. Lehetetlen azért, mert míg a gyakorlati életben a lehetőség szerint lemásoltunk mindent, ami Németországban megfelelőnek bizonyult, legértékesebb tulajdonságait nem igyekeztünk azzal a rendszerességgel kiművelni, mely önálló intellektuális fejlődésünk egyedüli biztosítéka lehetett volna.
Pedig ezt várták tőlünk szomszédaink. – Fájdalommal kell elkönyvelnünk, hogy a világ végtelenül keveset tud rólunk. Hogy más kisebb nemzetek, olyanok is, melyek nem tudták politikai különállásukat megőrizni, aránytalanul többet alkottak, összehasonlíthatatlanul nagyobb anyaggal járultak hozzá az általános emberi értékek szaporításához.
Lefokoztatásunk okát is ismerjük. Tudjuk, hogy nálunk a szakszerű munka csak akkor nyeri el jutalmát, ha közvetlen anyagi értéktermelésre szolgál. Aki közülünk hivatottságot érez arra, hogy egyéniségét kifejlessze és kristályosabb, művészibb formában állítsa a világ elé, az jogosabban számíthat a külföldről ( elsősorban Németországból ) mint a hazulról jövő elismerésre. Ha azt akarjuk, hogy itthon is komolyan vegyenek, németül kell megszólalnunk, a németség tekintélyének védelme alá kell helyezkednünk.
Saját fórumunkra nem léphetünk azzal a megnyugtató érzéssel, hogy törekvésünk, amennyiben jogosult, okvetlenül kedvező fogadtatásra talál. Társadalmunk intellektuális felfogóképessége nem kedvez a vakításra, meglepetésre nem törekvő egyszerű munkának. Egyrészt eléggé naívak vagyunk ahhoz, hogy csodagyerekekre legyünk berendezve, másrészt eléggé szegények és romlottak, hogy a megalkudni nem tudó egyéniségeket kényelmetlennek találjuk. A magyar közönség nem oknélkül cinikus. Tudja nagyon jól, miért gondol mindig a kulisszák mögé. Tudja mi okból teszi fel a legönzetlenebbnek látszó törekvésről is, hogy be nem vallott cél felé vezet.
Akik pedig csupán hivatottságból és ügyszeretetből vállalnak valamely közvetlen hasznot nem hajtó kulturális feladatot, pillanatig sem ringathatják magukat abban az illuzióban, hogy van aki eredményeiket benső kényszertől hajtva számontartsa, önként honorálja. A szünetet nem ismerő rendszeres kulturmunka szükségét még nem érezzük. Még mindig ott tartunk, hogy minden érdemet el tudunk feledni máról holnapra, mert nincs oly szilárd társadalmi berendezésünk, mely azokra épült volna s hiányukat ennélfogva érzékenyen fogná el.
Ebben a pontban különbözik legfájdalmasabban a szigoruan módszeres kulturmunkát végző német társadalomtól. Reméljük azonban, hogy ha a háború után a győzelmesen terjeszkedő németség befolyása nemcsak gyakorlati életünkben lesz érezhető ha Németország nemcsak külpolitikánkra fog hatni, hanem magatartásával arra fog kényszeríteni bennünket, hogy áltehetségeink helyett igazi erőinket szedjük elő a háttérből, akkor a mostani óriási véráldozat legszebb gyümölcse egy tudományunkat és művészetünket új alapokra helyező, új szelemmel betöltő intellektuális átalakulás lesz. A magyarság ne várja fellendülését semmiféle hatalmi politikáról. Államhatalmi törekvéseinknek pontosan körülírt természetes határai vannak. Egyetemes jelentőséget csak kulturális téren érhetünk el – azt is csak akkor, ha áldatlan hagyományainkkal teljesen szakítunk. Biztosra vehetjük, hogy első és legalaposabb megértőink a németek lesznek. Egyéni érvényesülésünk jogosságát ők fogják leghamarabb elismerni. Felvinczi Takács Zoltán. |