Jules Marey óta, a kit először izgatott a kinematografia problémája, a csodák országába illő az a haladás, a mely ezen a téren a világ szemét kápráztatja. Beszélhetünk a moziról, mint tömegeket szinte varázszsal meghódító intézményről, mint egészen új iparágak kereseti lehetőségek, mint a tudománynak el sem képzelt, új eszközéről, de nemcsak a hatásában és alkalmazásában hozott csodákat a kinematografia, hanem a maga saját fejlődésében is kezdi igazolni azt az állítást, hogy benne „ a lehetőségeknek nincsen határa.”
A tollal beirt papiros tartotta eddig a rekordot a fantázia világában. A szinpad, a képzőművészet vagy másfelül a technika csak messziről kullogott az írott szó után. A mit a lángész vagy akár a túlhevített képzelet merészsége elgondolt, leírni talán lehetett, de megmutatni csak gátló keretek között. A kinematografia szétfeszítette ezeket a kereteket s a fehér vásznon immár, ha úgy tetszik, a viziós álmok is megjelenhetnek.
Meggyőztek erről a nagy, modern kinematografiai gyárak, a melyeket a legutóbbi külföldi utamon alkalmam volt megszemlélni. S mint ahogy a bűvész szokta tenni, mikor előadása végén ráadásképen egy pár csodát megmagyaráz bámulóinak, ezek a gyárak is „leplezték magukat”, s megmutatták, hogy a legnevezetesebb „trükkök” miképen készülnek az ötlet és a technika társulása révén. Meg lehetett állapítani azt is, hogy sok érthetetlennek látszó dolog épen a legegyszerűbb fogások alapján áll, s hogy Kolombus tojásának tanulsága még mindig érvényes.
Igaz, hogy ezek a csodák nem ingyen történnek. Semmiféle áldozattól nem riadnak vissza a külföldi nagy gyárak és nem egyszer száz meg száz méter filmet rontanak el, a míg végre a kísérlet sikerül. A nagy költségnél azonban többet ér az ötlet, a melyet a mesterségnek gyakorlása mind pazarabbul termel. S a mit a tömegek a legjobban bámulnak meg, a legérthetetlenebbnek látszó lehetetlenség – egyszerű fineszeken alapszik, - melyeket az operatőr és a gyár játszi könnyedséggel, de nagyon jól czélozva alkalmaz.
Mekkora kaczagást idéz föl az a furcsa rohanás, a mit az egész tömeg úgy végez, mintha száraz faleveleként söpörné végig a vásznon a vihar. S mi történt? Csupán annyi, hogy a felvevő gépet gyorsabban forgatta az operatőr. Ugyanaz az eset, a mikor a szereplők villámgyors mozdulatokkal dolgoznak, hogy szinte várjuk: a kezüket, a lábukat hajigálják el.
A jó moziszinész lassan, nyugodt kiszámítással mozog akkor is, ha „megkerülve” csinálja káprázatos produkczióit. Az operatőr adja az ütemet, ő forgatja lassabban vagy gyorsabban a gépet a szükség szerint. Igy érik el azután azt, hogy a képek tiszták lesznek – a mit a szereplő gyors mozgása megakadályozna – s az akció mégis gyors, ha akarják, akár a fecske repülésével is versenyre kelő.
Ezek a legegyszerűbb fogások közé tartoznak s nem sokkal nagyobb mesterség ma már az eltakarásokkal és kettős felvételekkel való manipuláczió sem. Ezzel a módszerrel szerzik meg a közönségnek a legvérfagyasztóbb látványosságokat, mint a minők például az őserdőkben, vagy – lássunk szimplábban – az oroszlán-ketreczben lefolyó jelenetek.
A darab hőse, a szerelmes kötéltánczos ott lebeg a nyilt tetejű ketrecz fölött, a bestiák forgó szemekkel kapkodnak utána, ő pedig nyugodtan libeg fölöttük a vékony dróton,. S miközben a közönség hideglelős izgalommal figyeli a bosszuálló vetélytársat a drótot tartó állvány mellett, a kifeszített huzal meglazul, a hős a vadállatok közé zuhan. A következő felvonásban már koszorút akaszt sírkeresztjére a gyászfátyolos szerető.
Csakugyan hátborzongató történet és bár senki sem hiszi el, hogy a szereplő a gázsijáért tényleg széttépette magát az oroszlánokkal, de azért mégis csodálják a vakmerőségét, hogy ott a bestiák között mert sétálni a dróton s ha mindjárt szelidített állatok is voltak, a magasból karmaik közé merte vetni magát.
Pedig ez sem történt meg. Az oroszlánok bizony egészen komolyan széttépték volna, de volt esze a művész úrnak és miután az üres ketreczben a dróton blondelkedett, - ép az állatkerti vendéglőben uzsonázott, a mikor a ketreczbe zárt bestiák a feléjük nyujtogatott véres – lóhus felé ugráltak.
Az egy képet két felvételből állítottak össze; mind a két allkalommal eltakarták a meg nem felelő részt. A zuhanás is így történt. A hős valóban lebillent a drótról egy üres ketreczbe s a zuhanást majdnem a ketrecz fenekéig mutatja a film, de a rárontó oroszlánok mar későbbi fölvétel útján karültek ugyanarra a filmre.
Természetesen az az önkéntelen „összjáték” a legpreczizebb gondosságot kívánja. A rendező kezében órát tartva dirigál, s az operatőr kis fekete lemezt tesz a gépbe, a mely a szükséges filmrészt tisztán hagyja.
- Egy…. kettő... három... négy, - számoljon gondosan a rendező. Hatvan méter!... .Most ki az artistával - Ereszszék be a vadakat és gyerünk vissza ... Egy...kettő….
Az operatőr visszaforgatja a filmet... ugrálhatnak a legdühösebb oroszlánok. A párhozamos cselekményeknek csak mindig ugyanegy ideig kell tartani.
Ha még hozzátesszük, hogy a dróton járó hős nem is az igazi, mert kötéltánczos drámai szerepét moziszinész alakítja, a dróton pedig egy hozzá hasonló artista járkál, végeztünk az egész vérfagyasztó trükkel. (A kire a fenevadak rárohannak, persze az már nem is az artista, csak báb.)
Ilyen kettős felvétellel oldják meg az álomképeket, a mikor a szereplő az ágyban vergődik s önmagát látja megjelenni. Ezt a fogást most egyik gyárban „halmozzák” egy legújabb, nagyon mulatságos darab számára. Itt egy sokajtós hallban ül a hős, a kihez egymásután hatfelől nyit be saját maga a legkülönbözőbb ruhában s mikor nem tud önmagától megszabadulni, a hatodik alteregóját ülteti be a székbe és eltávozik. Ez a legérdekesebb „trükkök” egyike, a mit a mozi valaha produkált.
A magasból való ugrás a többszörös felvétel segítségével történik. Régebben ahhoz a naív módhoz fordultak, hogy az ugrani készülő ember helyett egy felöltöztetett bábot dobtak le s az arról felvett filmet a másikhoz hozzáragasztották. A közönség ma már jobban lát és észreveszi, hogy a zuhanó alak nem ember. Tehát zuhan az ember, a mint a kopenhágai Nordisk Films telepén láttuk. Nem épen a tizedik emeletről zuhan a földig, de mégis zuhan. A tizedik emelet ablakában még ott integet búcsút az életnek.
Azután egy másik, mondjuk félemeletes ablakból le is ugrik valami jó puha buczkára. A filmen csak az ugrás első pillanatában látszik, azután következik egy másik kép. a mely esés közben mutatja. Itt egy földszintes ablakon felül kezdte az ugrást és csak annyi maradt meg belőle a filmen. a mint az ablak előtt - a néző a kilenczedik emelet ablakának hiszi - végigsuhan. És így tovább. Legfölebb a hátteret változtatják. A filmet sokszor lehet kopirozni és összeragasztani.
Egészen más hatásra dolgozó fogás a vászonra lopott éjszaka, minden holdvilágos romantikájával és misztériumával. Ragyogó napfényben vették fel a képet és a filmet egyszerűen zöldesen sötétre festették. Így azután nagyszerűen sikerült azt éjjeli felvétel, a mely különben csak magnézium-világitás mellett történhetik, sok nehézséggel jár és soha sem tökéletes.
Ha már az éjszakát ki lehet cserélni a nappallal, megteszik ezt a tájakkal is. Némely darab a világ minden részébe elviszi az embert, holott a kirgiz puszták, az alpesi szakadékok és az amerikai farmer-kunyhók ugyanazon vidékről valók, csak jól ki kell a helyeket választani. Természetesen nem ritkaság, hogy csakugyan a föld különböző pontjaira szállítják a színészeket, ha ez föltétlenül szükséges, de ha megoldható a darab a helyszínen is, hiába nem tréfálnak ilyen körutazással.
Meglepő produkczió a csontváz-ember, a kinek csak a fehér csontjai látszanak s megcsinálja azt a tréfát is, hogy szétszedi saját magát. Egyik karjával lekapja a másikat, azután eldobja az egyik lábaszárát és csak féllábon áll. Majd letépi a fejét és a koponyával meg a két csonttal zsonglőrködik.
Azután egyet perdül és a törzse is leválik. Ott áll most egy láb és fenn az egy kar. Végre minden csontdarab körben kering, hogy a következő pillanatban összeugorjon és megint ember legyen belőle, nem is csontváz, hanem egy barátságosan mosolygó úr.
Miközben bókol a közönségnek, észreveszi, hogy a bal karja hiányzik. Keresi, meg is találja a földön, mint száraz csontot. Megtörli, azután a helyére teszi s most már megvan mindkét karja. Semmi boszorkányság sincs ebben sem. Még csak nem is Röntgen-kép a csontváz, hanem sötét háttérrel, ezzel egyszínű, láthatatlan emberi alakokkal, eltakarással, többszörös felvételekkel kombinálják a produkcziót.
Nagyon egyszerűen csinálnak meg egy másféle csodát, A visszavarázslást. Hogy egy porczellán tányér eltörjön, az egyszerű dolog. De a mozi számára az sem lehetetlen. hogy az ezerfelé hullott cserepek visszapattanjanak s ismét egész legyen a tányér. A gépet a felvételnél visszafelé forgatják s az ilyen film azután a későbbi cselekménynyel kezdődik és visszafelé mutatja meg azt, a mi történt.
Kezdődik tehát a kép a széttört tányérral és végződik az egész tányérral. Az életet magát a fejlődés rejtelmes munkáját is el tudja lesni a film. Virágok nyilása, ha tetszik, a fű növése szemléltethető ma már. Az óraművel hajtott automata, felvevő gép akár hétszámra lekapja a rózsa minden észrevétlen mozdulatát s ha ezt a lassú fejlődési proczesszust a gépünk gyors tempóban adja vissza: szemünk előtt pattan ki a bimbó és feslik a rózsa.
Látványosságnak nagyszerű ez, de ennél sokkal értékesebb a mögötte rejlő tudományos haszon, a melynek beláthatatlan a perspektívája. Meg a bakteorologia terén is új korszakot teremthet a kinematográfia, így alakul át a „trükk” a legszebb emberi munka szolgájává.
Új módszer a kinematografiában annak a régi mondásnak az alkalmazása, hogy a gombhoz varrjuk a kabátot. Az operatőr ott van a változatos napi eseményeknél, tűznél, bűneseteknél, ünnepélyek színhelyein, exotikus látványosságoknál.
S a való élet értékességeibe, a melyeket rendezni nem lehet beleviszi a mozidarabot. Az égő háznál ott vannak a színészek és „belejátszanak” a katasztrófába. Ez azután, a melyhez később készül a darab. Természetes, hogy a tűzvész ilyenkor csakugyan élethíven szerepel a vásznon. Igazán hatásos darabot - bebizonyult immár - csak az tud komponálni, a ki maga is rendező, operatőr, vagy legalább is érti ennek a mesterségnek minden csinját-binját s megvan a hozzávaló szeme.
Ezért mondott csődöt a külföldön sok próbálkozás nagynevű írókkal. A darabjaik elgondolva nagyszerűek voltak, de mozi számára nem sikerültek. Egyelőre egészen specziális mozi-szerzőké a diadal.
Ezek között mint legötletesebb fogások és furfangok mestere ismeretes Berlinben egy budapesti származású fiatal író, Illés Jenő, a ki novellista és újságírói sikerei után, a kinematográfia szolgálatában állott. Ennek minden rendű és rangú részét érti, maga csinálja a darabot, maga gondoskodik az elengedhetetlen „trükk”-ről s gyakran ö az operatőr is.
Ezt a készséget kellene megszereznie az irodalom egyik-másik nagyságának s a kinematográfia igazi, nagy értékek termeléséhez még csak ezután jutna el. A mi a szerzőkre áll, ráhúzható a moziszinészekre is. Sok színpadi nagyság szaladt vissza sovány sikere után eddigi diadalaihoz s a nagy külföldi czégek ma már nem is törik magukat utánuk. Külön tehetségek kellenek a mozikhoz s ezeket azután a leggyorsabb népszerűséghez viszi a vászon.
Ismételjük: specziáls színészek, alkalmazkodó és hozzáértő írók, új ötletek s főképen ötletek viszik előre a kinematográfiát szédületes útján. S a mi a legérdekesebb, az ilyen ötlet nem is mindig egetverő furfang, sőt inkább egyszerű fogás, a melyről - ha már megvan - mindenki azt mondja; ez t én is tudtam volna.
Tábori Kornél.
