A legszebb és leghálásabb közönség, a gyermekek ezernyi serege ünnepelte junius 7-ikén Pósa Lajost az ő kis olvasói jöttek el, arczukon a tavasz csillogásával, az ünneplő kedv örömével, kicsiny szivükben a szeretet érzésével az iránt, a ki csengő-bongó formát adott gyermeki gügyögésüknek és elsőnek szólaltatta meg fülükben a magyar vers muzsikáját.
Pattogó ritmusok, csilingelő rímek, játékos, furcsa, kedves szavak rajzottak fel fejlődő lelkükben, mikor körülvették a szép fehér hajú és bajszú öreg embert, a kinek nyájas, derült és gyermekien naiv szavát már régóta ismerik képes könyveikből.
S a gyermekek mögött ott állott a szülők hadserege, nemcsak azért, hogy vigyázzon a kicsinyekre, hanem azért is, hogy külön megköszönje a maga örömét Pósa bácsinak: azt az örömöt, a mikor a kis gyermek először próbálta ki elméjének bájos játékát a Pósa bácsi rímeivel és szavaival. Lehet-e ennél szebb befejezője egy költő pályájának és lehet-e ennél hálásabb közönsége egy irónak?
Voltak ott szülők; sok százan, a kik valamikor maguk is a Pósa bácsi versein nevelkedtek s most mintegy a maguk gyermekkorának megismétlődését látják, mikor gyermekeik ajkán ismét ugyanazok a rímek csengések; a melyek az ő saját szellemi életük első megnyilatkozásaihoz kapcsolódnak.
Annak idején szerencsés sugallat állította be a gyermek-irodalomba. Benne magában is megvolt s gyermek közvetlen, friss számítása, derűlt optimizmusa, a mely az életből csak a vidám, napfényes megindító vagy lelkesítő jelenségeken szeretett elidőzni, megvolt benne a gyermekkor naiv hite, a mely nem bocsát magához semmi kételkedést, semmi diszharmóniát.
A ki a gyermekeknek akar írni, annak magának is gyermeknek kell lenni legalább egy kicsit. Ez volt Pósa Lajos népszerűségének fő ereje: ő sohasem szakadt el teljesen gyermekkorától, anyja kis falusi házától, a gömöri völgyektől és patakoktól. Mikor a nagyok számára irt, akkor is a gyermekkorával való benső kapcsolat sugallta legmelegebben: édesanyját énekelte legszebb verseiben.
A sugallat, mely a gyermek-irodalomba vitte, szerencsés volt abban a tekintetben is, hogy irodalmunk egy hézagát töltötte ki. Kitűnő kezdésekben és kísértetekben nem volt itt se hiány. Már a negyvenes évekből is van egykét igen jó gyermekeknek való verseskönyvünk, melyek közül Bezerédi Amália Flóri könyve még ma is él és nagy kedveltségnek örvend. Később Gyulai Pál adott ma is elevenül ható példákat arra, hogy mikép kell a gyermeknek irni.
Az ő néhány gyermekmeséje és játszi verse még ma is ifjúságunk legértékesebb szellemi kincséhez tartozik: máig is felül nem múlt példái ezek annak, hogy az egyszerű, czikornyátlan, a népieshez egészen közelálló vers szól a legjobban a gyermekkor szivéhez és értelméhez és a gyermeket is csak az ragadja meg, a mi a felnőttet: a formának, az előadásnak belső művészete.
Pósa gyermekverse is a népiesből indul ki, de nem a népmese egyszerű, cziczomázatlan, nyugodt, az élőszóhoz egészen közelálló művészetéből, hanem a tarkább, a szavakkal játékot űző népdalból. Innen vette rímeit és ritmusait s a versnek a muzsikai részével akart hatni leginkább: muzsikáló rímekkel, játszi fordulatokkal, a szavaknak a szappanbuborék színeiben csillogó játékával.
Az ő versei a fülükön át vesztegetik meg az olvasót, akár a népdal muzsikája s csilingelésük szinte mellékessé teszi, hogy a gyermek az értelmükre is ügyeljen. Olyasformán tanulják meg, mint valami kedves, gyermekesen tarka nótácskát.
Pósa az egyetlen volt kortársai között a ki teljesen a gyermekeknek való versek írására szánta magát. Ezért kapta jutalmul a gyermekek között való népszerűséget, a mely mint valami friss mezei virágokból font koszorú veszi most körül.
