Új Bródy-darab: Timár Liza

A Vígszínház egy szokatlan színházi és irodalmi siker színhelye. Heltai Jenő után most Bródy Sándor találta meg ezen a szerencsés színpadon élete legnagyobb és legzajosabb sikerét. Új darabja, a Timár Liza tagadhatatlanul legérettebb, legteljesebb, s egyéniségét mindenféle sajátságaiban legjobban feltüntető színműve.

A közönség rendkívüli érdeklődéssel fogadja, különösen a nők lelkesednek érte. Ezt meg lehet érteni. A darab már anyagának természeténél és tömegénél fogva is erősen táplálja a budapesti emberek specziális érdeklődését. Egy milliomos család dolgai szerepelnek benne s mi iránt érdeklődjék a Vígszínház közönsége jobban, mint a saját külön milliomosainak családi ügyei iránt?

Ha már nem igen van alkalma beléjük látni a valóságban, hát annál szívesebben látja őket a színpadon. Két nagyszerű interieurt lát az első két felvonásban, olyat, a milyen pompát csak a budapesti fantázia el tud képzelni s utána kellemes ellentétül egy szegény katonatiszt kopottas hónapos szobáját. Szerfölött érdekes dolgokról hall beszélgetni: roppant üzletekről, egy milliomos leány extravagancziáiról, rejtelmes főherczegről, a ki a gazdag zsidóasszonynak udvarolt, stb.

Látja a hősnőt pazar toalettekben, elegáns lovagló ruhában, egyszerű feketében. Lát egy évekig néma, félreértett, de a végén mégis kicsattanó és boldogságra vivő szerelmet, lát egy halálrakészülődést, melyről előre tudni, hogy nem lesz belőle halál, egy jellemzően lipótvárosi családi tanácskozást és még egy sereg érdekes dolgot.

Minden jelenet új érdekességet ad s az egyre-másra halmozódó érdekességek igen ügyesen vannak elosztva: nem bántják, hanem emelik egymás hatását. S különösen a budapestiek ínyére való a darab egész tónusa: az érzelmesség, mulatságos alakokkal és jelenetekkel enyhítve s egy kis diszkrét aktuális ízzel leöntve. Mindez pedig - s ez a darab tulajdonképeni értéke - ügyesen, hellyel-közzel raffináltan van csinálva, egyáltalán nem konvenczionális, sőt néha merész technikával és bizonyos szinte naiv jóhiszeműséggel.

Mindig érezzük, hogy az író hisz alakjaiban, bizonyos közösséget érez velük, érdekli és izgatja a sorsuk őt magát is, szereti őket. Különösen főalakját, Tímár Lizát. Ez megnyer még minket, szkeptikusabbakat is, szívesen megyünk vele oda is, a hova nem tudjuk hittel kísérni. Mert hívő képességünktől kissé sokat kiván a szerző.

---

Leginkább azért, mert azt a környezetet és azokat az alakokat, a melyeket színpadra visz, maga is kissé kívülről nézi, inkább elképzelés, mint pozitív ismeret alapján. A mi épen tipikus bennük, a mi általánosítható, a minek tehát leginkább a valóságban kellene gyökerezni, abban van a legtöbb önkényesség.

A parvenü milliomos beszédét, mozgását, gondolkodását, azt az ezer apróságot, a mi egy osztályt egységessé, bizonyos vonásaiban egyénről-egyénre egyformává tesz, s a mit a megfigyelés öntudatlanul rögzít meg s csak a kifejezésben tesz öntudatossá - ezt a szerző vagy ismert sablonok szerint csinálja, vagy pedig merőben képzeletből. Egyes szavai és mozdulatai mégis megvilágító erejűek: itt az intuitió még a megfigyelést is pótolni tudta.

A mit például arról mond, hogy az üzletből mértéktelenül felgazdagodottak ivadékait az teszi boldogtalanná, nyugtalanságukban végletessé, hogy nincs merrefelé fejlődniök, a polgári osztályból kiemelkedetteknek érzik magukat, az igazi főurak közé nem tudnak bejutni, - abban meggyőző módon benne van egy bár nem számos, de a társadalmi életben jelentős és főképen nagyon szem előtt lévő osztály helyzetének képe.

Ezt a gondolatot jeleníti meg Bródy darabjának hősnője, Tímár Liza. Nemes, nagylelkű, tiszta életre született, eszes és bátor leány, a ki kevésbbé fényes anyagi körülmények közt boldog harmóniában élhetne önmagával és a világgal. De a monarchia leggazdagabb gabonakereskedőjének a leánya, apja hallatlanul elkényeztette, minden kívánsága teljesült, úgy bántak vele, mint egy felsőbb lénynyel.

Felsőbb lénynek is érzi magát, valami finomabbnak, előkelőbbnek s szégyenli parvenü származását, fölényesen néz szüleire, a kik bizony sokat megtartottak szegényes fiatalkoruk közönségességéből. Egyetlen kívánsága nem teljesülhet: a kékvérűség, az ősi családfa után való vágy, annál jobban eped tehát az elérhetetlenért. A parvenük gyermekeinek sznobizmusa, előkelőségre, mágnásságra való vágya az elérhetetlenség révén valóságos hóborttá válik benne.

Ebben az állapotában hallgatja meg hígvelejű anyja ostoba henczegését valami főherczegről, a ki talán az ő igazi apja. Készpénznek veszi ezt a beszédet és eltelik a képzelt királyi vér gőgjével a máris származása jogairól ábrándozik, a melyeket ki akar vívni. Ehhez kell neki egy született kékvérű férj s kezét nyújtja egy züllésnek indult eladósodott katonatisztnek, a kinek egyedüli érdeme, hogy ősrégi családfájú gróf.

Megtagadja, elkeseredésbe dönti - nem a férjiért, hanem képzelt rangjáért - apját, nekiindul a romlásnak. Ez a leány erősen hisztériás, nem tudja, mit csinál s veszedelmesen ellenszenvessé válnék a legkényesebb ponton, ha a szerző nagy ügyességgel meg nem győzne arról, hogy alapjában véve nemeslelkű, finom és büszke teremtés különös eltévelyedéséről van szó. Csak ki kell józanítani és magához tér.

Ez a kijózanítás a harmadik fölvonás: Tímár Liza megtudja, hogy vőlegényének agyon kell magát lőnie, mert sikkasztott az ezred pénzéből s nem tudja a sikkasztott pénzt visszatéríteni, megtudja anyjától, hogy az a mese a főherczegről képtelen, együgyű mese volt. Összedől egész képzelt világa s alája akar temetkezni maga is: együtt akar meghalni vőlegényével. Az utolsó pillanatban jön aztán a derék, okos, hallgatagon szerelmes háziorvos, pénzt ad a katonának s fölébreszti a leányban azt a régi, soha el nem tűnt csak a hisztérikus rangkórság alá temetett szerelmet, a melyet ő iránta érzett.

A szerelem aztán mindent jóra fordít. Ezekből is kiérezhetni, hogy Tímár Liza alakja tele van írói túlzással és egészében önkényesen van kigondolva, organikusan össze nem olvadó részletekből összeróva. Mégis minduntalan megfog és végig hatalmában tart, mert a darabnak ellenállhatatlanul erős lendülete van, a jelenetek mint valami sodró folyam ragadnak magukkal s az író minden jelenetében talál meggyőző erejű szavakat.

Innen van szokatlan szuggesztív hatása. Bródy a legegyenetlenebb, legtöbb ellenmondásból összerakott író; kemény realizmus, fellengő romantika, finom elmésség, nyers szatíra, könnyfacsaró szentimentalizmus, geniális lobbanások, köznapi olcsóságok váltakoznak benne, akár magában az életben, nyersen, szervetlenül, de mindig érdekesen és izgatóan. Darabjában egészen benne van s ez a legfőbb hatása.

Másik legfőbb hatása a fényes játék, melyet, a színészek produkálnak. Elsősorban Hegedűs játéka, a ki talán sohasem mutatta oly teljesen rendkívüli színészi képességeit. Némely jelenetében, különösen pedig a második felvonás végső jelenetében egyenesen grandiózus: az apai fájdalmat a szív gyökeréig markoló erővel szólaltatja meg. Egyike ez a legteljesebb sikerű színészi alakításoknak, a miket valaha láttunk.

Varsányi Irén is az ő rendkívül intelligens és fölényesen finom lányával fogta össze Tímár Liza komplex alakjának minduntalan széjjelfutó szálait. Ezt a két színészt együtt látni, abban a darabban, elsőrendű színházi gyönyörűség. Fenyvesi és Tanay is kitűnően megállják helyüket; amaz szerepének alapjában papiros voltát tudja letompítani, emez a kissé olcsó karrikaturát teszi vonalaiban frissebbé és igazabbá.

Schöpflin Aladár.