A Macbeth, melyet vagy tíz esztendeje nem láttunk magyar színpadon, most teljesen új betanulással és rendezéssel, a színház legjobb erőinek közreműködésével került vissza a Nemzeti Színház műsorára, szinte újdonság számba mehetett volna és első előadásán sem telt meg teljesen a nézőtér, hiányzott az érdeklődésnek az a feszültsége, a mely a színpadot és a nézőteret egy egységbe foglalja össze.
Pedig ez az előadás minden egyenetlensége mellett is a Nemzeti Színház legérdekesebb előadásainak egyike volt. Márkus Emíliát láttuk egészen új szerepkörben, mint lady Macbethet, olyan hangokat kaptunk tőle, a milyeneket még soha. A lényében rejlő heves szenvedélyesség, a melyet oly nagy sikerek között láttunk lobogni, most új formában, neki egészen szokatlan karakterből szólalt meg, a rettenetes becsvágyú, félelmetes és rideg lady Machethből, a kiből minden asszonyiságot kiirtott az ambiczió egyetlen, mindenek felett uralkodó szenvedélye.
Shakespearenek talán ez az alak a legnagyobb szabású, leghatalmasabb vonalakkal megrajzolt asszony-alakja, a mely legközelebb áll végzetes férfi-alakjaihoz, - máskor mindíg a szerelmes asszonyt, a hajlékony, lágy, a sors karmai között erőtlenül vergődő nőt, vagy a méltóságos anyát mutatja meg, - ebben az alakjában a megéra-tipushoz fordul s minden idők legvéresebb kezű asszonyát rajzolja meg. Szerelem, odaadás, asszonyi ellágyulás teljesen hiányzik belőle, egész lénye a királyi becsvágy egyetlen hajtóerejében központosul.
Márkus Emília eddigi sikereit épen az ellenkező póluson aratta, az asszonyiság, a szerelmi szenvedély ábrázolásával s művészetére új húrt kellett feszítenie, mikor a skót királynő alakját kidolgozta. S művészetének sokhúrú gazdagságában gyönyörködhettünk; a nagy feladatot nagy hatással oldotta meg.
Meg tudta értetni lady Macbeth ambicziójának szenvedélyességét minden egyebet magával ragadó erejét, a király-gyilkolás jelenetében elmondhatni róla: fölemelkedett Shakespeare intencziójának magaslatára. A lakoma-jelenetben kissé elhalványodott ugyan az alak, de a végén, megőrülésében – a mely már közelebb van a neki megszokott stillhez és technikai eszközökhöz – megragadóan mutatta meg a túlfeszített akaratnak végzetes feloldódását. Játéka nem mindig egyenletes, nem fejez ki mindent egyenlő biztonsággal, mégis a legérdekesebb, leggazdagabb művészi produkcziók sorába tartozik.
Mellette Ivánfi Jenő állott, mint Macbeth.
Szemmelláthatóan eredeti, új felfogásra törekedett, gondolatban érdekesen, nagy tudatossággal dolgozta ki a szerepet, de a kifejezés formáiban nem tudott elméleti elgondolása szinvonalára jutni. Emberivé próbálta tenni Macbethet, megmutatni, a mi benne lágyabb, rokonszenvesebb vonás: a tépelődést, a becsvágyával való küzdelmet, a lelkiismeretnek szavát, a mely az asszony szenvedélyének igézete alatt mind halkabb lesz a gyilkosság előtt és a fúriák egész orchesztumával bőszül fel a gyilkosság után.
Ebben az igyekezetében azonban félrebillentette az alak egyensúlyát, elrejtette azt, a mi benne elszánt, kemény, bősz asszonyával egyező: gyönge, töprengő, rémüldöző, egy-két helyen majdnem pipogya Macbethet mutatott. A mit a Shakespearet megértő dramaturg elgondolt, azt a szinész nem tudta kellően megcsinálni.
A rendezés munkáját azonban Ivánfi nagy gondossággal, hozzáértéssel és művészi izléssel végezte. Mindenütt meglátszik a nagy tanulmány: az első felvonás skót tájképei, a második felvonás szintere. Machbeth vára magukon viselik a félreérthetetlen lokális jelleget: ezeket a képeket a darab hangulatának tanulmányozására tett skótországi útjáról hozta magával s nyilván meglevő tájak és meglevő vár képeit adja a szinpadon.
A képek, a melyeket kapunk, beletalálnak a tragédia hangulatába, megértetnek sokat a komor, viharos történetből, a mely keretükben lezajlik. A hova a rendező keze elért, ott mindenütt megtaláljuk a nyomát. Sajnos, hogy nem ért el mindenűvé a különösen nem volt módjában kellően dirigálni a szinészek játékát. A legtöbben szintelenül, szinte kelletlenül játszottak: az erdei jelenet Malcolm, Macduff és Rosse között szinte elviselhetetlen volt, Beregi és Bakó szinte versenyeztek, hogy melyikük tud érthetetlenebbül beszélni s melyik tudja jobban elfacsarni a magyar nyelv szavait.
Bizonyos tekintetben meglepett, hogy milyen jól szavalható és hatásos a Szász Károly fordítása. Shakespeare-fordításunk ellen az utóbbi időben sok hang emelkedett s részben jogosultan is, az egész magyar Shakespeare átdolgozásra, sőt itt-ott teljesen új fordításra szorul, de a felújítás munkáját okkal-móddal kell végezni, mert sok jó is van benne s egy kis régiesség, avultas nyelvi fordulatok nem ártanak ott, a hol egy sokszázados mű fordításáról van szó.
