Ki nem emlékszik még a Titanic hajó óriási katasztrófájára? Arra a borzalmas éjszakára, amikor 1300 férfi merült el a tenger fenekére. Akkor, de azután is sokáig, s nemsokára a meginditott pör végső tárgyalása alkalmával ismét arról fog a világsajtó beszélni, hogy nem volt elég mentőcsónak a hajón, mert ha van elegendő ilyen mentőszerszám, annyi, amennyit rendszabályok előirnak, akkor minden egyes utas megmenekülhetett volna.

Már akkoriban hallottuk a hajós társaság és a szemtanuk vallomásából azt is, hogy hiába lett volna elég csónak, a rettenetes vihar amugy is fölforditott nem egyet, a pusztulást ez nem kisebbitette volna. E kérdést tehát nemcsak az dönti el, hogy volt-e elég mentőcsónak vagy nem, hanem az is, hogy tényleg mentő lett volna-e az a csónak?

Maga a szó összetétele azt akarja bizonyitani, hogy tényleg az utasok mentése a célja ezeknek a járómüveknek, de hogy mennyiben tudtak ezek megfelelni a valóságban, a válságosan gyakorlati esetben, azt nemcsak a legutóbbi Titanic katasztrófából, hanem azelőtti számos hajószerencsétlenségből is hiteles feljegyzések tanusitják.

A tengeri hajózás legrégibb idejében már találkozunk a mentőcsónak intézményével, amely hivatva volt arra, hogy az utasokat a nagy hajó tönkremenése esetén magába szedje, s az életet megmentse, s sok eset történetét jegyzi föl a história, amikor az a parányi mentőcsónak tényleg ezer veszély és száz halál torkából mentette meg a veszendő emberi lelket.

A mentőcsónak nem különös technikai alkotás, egyszerü csónak, amilyet mindenki látott már, amilyenben mindenki ült már. A csaknem ötezer éves hajózás elvezette az embereket a tengeralatt járó villamos hajó találmányig, s még ma sincs olyan járómű, amelyet ugy használhatna az emberiség, hogy abban a tenger szine fölött legyen emberi számitás szerint biztonságban. A képünkön egy ilyen szerkezetet mutatunk be.

Mentőcsónak, amelynek megalkoltásához az adta az eszmét, hogy a Titanicon néhány-száz utas azért pusztult el, mert a mentőcsónakot fölforditotta a vihar. Olyan csónakot kell tehát szerkeszteni, amelyet nem fordithat föl a vihar, amely ha fölfordul, akkor is a víz fölött marad. Nohát a képünkön látható csónak ilyen.

Egyetlen pillantás rá, már igazolja is ezt. A csónak egy henger, amelynek nyilásai vannak, hogy azon az utasok ki, illetve beszállhatnak, s ha a kellő számu utas benn van, bezárják a nyilásokat azon módon, ahogyan a tengeralatti bóják zárják le. Belül a csónakban körüs-körül padok vannak, amelyeket az utasok elfoglalva a csónak sulypontját az első elhelyezkedési vonalon tartják.

Ha a vihar fölforgatná a csónakot, legföljebb az utasok esnek egymásra, de az elzárt edénybe biz bele nem hatolhat, s az emberek ujra a fenéken helyezkedve el, ismét igyekeznek a csónak sulyvonalát az ujabb elhelyezkedési vonalban tartani. Belül minden ember oxigén-tömlőt kap, amellyel 16 órán át tartó levegőt kap.

Az oxigén-tömlőt azonban csak végszükség esetén kell használni, mert a csónak ajtószerkezetei mellett olyan szelepszerkezet is van amely a hengercsónak fordulásával egyidejüleg automatikusan záródik, s ha a henger teteje teljes körfordulással a fenekére zuhan, a szelepek teljesen vizáthatlanul záródnak be, de ugyanakkor az uj tetőn lévő szelepek nyilnak ki.

A csónakot egy angol mérnök találta föl és be is mutatta Londonban a Themzén. Hir szerint teljesen megfelelt a rendeltetésének. A kisérleteket maga a mérnök végezte, aki bezárkózott levegőtömlő nélkül a csónakba, s csak az automatikus szelepek segélyével kapott levegőt, mialatt a csónakot mechanikus erő forgatta, mint egy hengert, hossztangelye körül. A csónak egyébként lehetőleg meg is neheziti a viharnak a fölforditást és sokáig ellen tud állni a forgató erőnek.