Sok jellemrajz került már az orosz katonáról, a kit különben legjobban a háború jellemez. Hogy szellemi mértéke milyen, arról annak idején, a mikor Vilmos császár meglátogatta Sándor czárt, eleget írtak a német lapok. Történt, hogy a diszszemle után a czár maga elé parancsolt egy megtermett orosz gárdagyalogost. Megszólította:
- Hogy hívnak fiam?
- Haszontalan tökfilkónak.
- Ki szólít így?
- A káplárom.
- A hadnagyod hogy szólít?
- Az nem szólít, hanem üt.
A czár nagyot fujt dühében és másra fordította a szót.
- Mondd fiam, mit csinálnál, ha ellenség jönne?
- Lőnék.
- Ha sokan jönnének?
- Sokat lőnék.
- Ha én jönnék?
- Akkor is lőnék.
A czár nem folytatta a beszélgetést, mely jó világításba tette a katona szellemi mértékét. Bodenstedt német költő, a ki 1844-ben és 1845-ben beutazta a déli Kaukázus vidékét, melyet az oroszok kevéssel előbb ragadtak el a törököktől, így jellemzi az orosz katonát:
Nincs durvább teremtése az Istennek, mint az orosz katona. Azonban rövid kiképzés után csodálatosan átalakul – tisztjei mintájára. Engedelmesebb fajta nincsen. Az orosz katona bátor és gyáva, becsületes és tolvaj, emberséges és kegyetlen, szorgalmas és lusta, a szerint, hogy milyen a parancsoló tisztje. A ki bánni tud vele, mindent elérhet nála, de a maga kezdésére nem tesz semmit. Idegen hatás nélkül képességeit magával viszi a sírba. Csak egy az övé, a mit nem lehet elvenni tőle, kiverni belőle: bizonyos fokú jólelkűségét és vidámságát.