Szomoru rajokban szállingóznak haza Oroszországból a rokkant katonák, a kiket nyomorékká gázolt a háború. E héten is érkezett hatvannyolcz színmagyar fiu. Épkézláb, dalolva, bokrétásan mentek el, és letörve, roncscsá zúzva érkezetek haza. A két stáczió, az elmenés meg a visszajövés között, a kálváriajárás keresztjei vannak, a melyek mindegyike szenvedésből épült. Meleg szeretet, elismerés és hála várja őket s a magyar levegő gyógyító szellője lassankint elfújja róluk a kálváriajárás sötét emlékeit….
A vonat, mely ezt a hatvannyolcz béna katonát hozta, szombaton reggel háromnegyed tiz órakor futott a nyugati pályaudvar üvegtetője alá. Bécsből hozta a rokkant magyarokat, a kik sokáig voltak Brüxben, a hol kezelték őket osztrák bajtársaikkal együtt. A katonák a negyvennegyedik, negyvenhatodik, harmincznegyedik, harminczkettedik gyalogezredből valók, a hol Somogy, Csongrád, Pest és Abauj vármegyék magyarjai szolgálják a hazát. A legtöbbnek keze-lába hiányzik, van olyan is, a kinek a szeme világát vitte el a háboru. Olyan is akadt, a kinek csak egy végtagja maradt, a többit levágták a tudatlan orosz orvosok. Ugy emelték le bajtársaik, mint a buzászsákot s vitték a magatehetetlen embert az automobilhoz, mely a gömb utczai hadikórházba szállitotta társaival együtt.
A szegény rokkantak nagyon panaszkodnak, hogy rosszul bántak velük. Rossz volt a kezelés, rossz volt az ellátás. De milyen is lehetett volna Oroszországban? …Valamennyien áldják a sorsot, mely nagyvégre kiszabaditotta őket és boldogok, hogy hazai levegőre jutnak…