Kolehmainen ujabb győzelme. – Amerikai bajnokságban külföldi az első három helyezett.

Amikor az amerikai atletika tulnőtt az európain, amikor az ujvilág rövid- és középtávfutói, dobói és ugrói eredményeik révén már fitymálták az óvilág bajnokait és rekordereit a yankeek hazája csodálatosképen szinte szégyenletesen alacsony színvonalon állott a hosszutávfutás terén.

Nagy világkonkurenciákban, olympiai versenyeken a képviselői a hosszutávfutásban szóhoz sem tudtak jutni és pironkodva kullogtak a háttérben. Mondanom sem kell, hogy az amerikaiak, akik mindenben és igy a sportok terén is tullicitálni akarják az öreg Európát, nagyon szívükre vették, hogy egyetlenegy atletikai ágban szégyent kell vallaniok az ósdi óvilággiakkal szemben.

Amerika, bár érezhette, hogy a yankee-fajnak a gyors, pillanatnyi, de nagyarányu akciók jobban konveniálnak, mint a lassabb menetelüek, nagy türelmet igénylők és hosszu lefolyásuak, még sem nyugodott bele, hogy a távfutás terén is megállja a helyét, vagyis amerikai értelemben a legjobb legyen a világon.

A multban elhanyagolt távfutást sebbel-lobbal felkarolták, nagy haraggal propagálták a távfutást és egyre-másra rendezték a nagy távu versenyeket, cross-countrykat és maratoni futásokat. És a mire az amerikai vállalkozik, az nem marad eredménytelenül. Gyors egymásutánban felbukkant egy-egy távfutó tehetség, már nem is közepes, hanem jó eredményeket értek el.

A stockholmi, olympiászon még nem játszottak hangadó szerepet az amerikai távfutók, de összehasonlíthatatlanul jobbak voltak, mint a londoni olympiai játékokon. Már-már ugy látszott, hogy Amerika biztos lépésekkel halad a távfutás hegemóniája felé, amikor most hirtelenében lecsapott reájuk a kiábrándulás villáma.

Nem történt ugyanis kisebb dolog, mint az, hogy Amerika minap lefolyt 10 angol mérföldes bajnokságában a yankce-k helyre sem jutottak. A bajnokságot egy finn, a második hely szintén egy finn, a harmadik helyet pedig – horribile dictu – egy görög nyerte!

Amerika tehát a nagy reménységek küszöbén megérte azt, hogy Amerika bajnokságában Amerika helyezetlen maradt. A bajnokság elvesztéséért még csak megvigasztalja őket az a tudat, hogy Hannes Kolehmainen személyében a világ mindenkori legjobb futója szerezte meg a bajnokságot. – Finnországnak, de azt már nem tudták kesergés nélkül elviselni az amerikai lapok, hogy a második és harmadik helyet is európai okkupálta.

A newyorki lapok még annak a mentségnek felhozásáról is lemondanak, hogy az ő "nagy ágyuik" nem vettek részt a versenyben. Érzik, hogy ez a mentség ujabb szégyen volna.
Az amerikai távfutók csődjét jelentő esemény részletei egyébként ezek:

Amerika 10 angol mérföldes bajnokságát a South Fielden, a Columbia-egyetem kitünő pályáján rendezték. Kolehmainen elejétől fogva végig vezetve, minden pace-olás nélkül, szinte egyedül futva nyerte meg a bajnokságot 52 p. 47.6 mp. alatt, amely jósága mellett is 2 perccel rosszabb a világrekordnál.

Abból ítélve, hogy az utolsó kört sprinter módjára futotta le – Kyronon nevü honfitársán ebben a körben 110 yardot "hozott" – biztosra vehető, hogy a fő ambíciója nem a bajnokság megnyerése és rekord elérése volt, hanem az, hogy honfitársát versenyközben – néhány kört mellette futva – a második hely elérésében támogassa.

Célját elérte: a tőle 1 1/4 körrel elmaradó Willie Kyronen (egyleten kívüli) 54 p. 14.2 mp. alatt második lett. A harmadik helyre befutó görög Gianacopulos 55 p. 07 mp. alatt ért célhoz. Az 5000 főnyi közönség Kolehmainen győzelmét megnyugvással fogadta, de Amerika helyezetlenségét hosszu orral vette tudomásul.

A 10 angol mérföldes futóbajnokságot megelőzőleg rendezték Amerika 7 angol mérföldes bajnokságát, amelyet Reny, a Mohawk AC tagja szerzett a 3 angolos bajnoksága mellé. Ideje: 54 p. 13.6 mp. Csak 6.6 mp.-cel maradt el az amerikai rekordtól. Az őszhaju Dick Remer és Fred Kaiser, a detronizált bajnok követték őt ebben a sorrendben.