Október 23-án Wilson amerikai elnök jegyzéket küldött Németországnak. Ebből kiderült, hogy csak a császár és a katonai vezetés menesztése árán köthető fegyverszünet, majd béke. Az amerikai jegyzék ismét kiélezte a katonai és a polgári vezetés konfliktusát. A háború közepére a katonai klikk úgyszólván a politikai vezetés fölé emelkedve, szinte diktatórikus hatalmat gyakorolt.
1918-ra azonban a politikai vezetés ismét emancipálódott és a katonai vezetéssel egyenrangúvá vált, amiben nem csekély szerepe volt persze a katonai kudarcoknak és a tömeges békevágynak, a mindezekkel együtt járó balratolódásnak.
Most azonban a kormány a sarkára állt. Ludendorff és Hindenburg további harcra akarta felszólítani a hadsereget. Kérdés persze, valóban folytatni akarták a háborút, vagy csupán a kormányzatra hárítani a kedvezőtlennek ígérkező fegyverszünet és béke minden ódiumát.
Max von Baden kancellár, aki a vereséget belátta és a „nemzeti honvédelmet” reménytelennek tartotta, bolsevik típusú forradalomtól tartva leváltotta Ludendorffot.
II. Vilmos a hatalmi harcban fél szívvel a kormány oldalára állt. Ludendorff menesztéséhez hozzájárult, de Hindenburg a helyén maradt. Két héttel később a német demokratikus forradalom közepette és a kapituláció küszöbén Vilmos Hollandiába menekült.
