|
Orosz operaujdonságok
Most történt másodszor, hogy Operaházunk orosz zeneművet mutat be. Az első Csajkovszkij Anyeginja volt 1902-ben: a második most az 1881-ben meghalt Muszorgszky Modeszt Godunov Borisz-a. Negyven éve került a darab szinre Szent Pétervárott. Szerzője akkor 35 éves, viruló férfi volt, baráti körének, az orosz zene vezető tehetségeinek büszkesége. Eredeti teremtő lángelme volt, de zeneelméleti tanulmányait magánúton végezte, ez az oka, hogy előadott darabjain a közönség megérezte, hogy valami hiányzik belőlük.
Egyenetlenségek, a hatásnak ki nem aknázása, másfelől túlzások- olyan hibáik, a melyeken egy ügyes zenei mesterember is könnyen tudott volna segíteni, ha a nagy zeneköltő, szellemi erejének tudatában, nem tiltakozott volna az idegen beavatkozás ellen. Így Muszorgszky elismerés híján, elkeseredve, idő előtt tönkre ment...
Halála után 15 évvel egyik jóbarátja Rimszky-Korszakov, az orosz zenevilágnak nemrég elhúnyt halhatatlanja több-kevesebb tollvonással olyanná varázsolta a Godunov Borisz czímű operát, a milyennek a költője elképzelte: valóságos remekmű lett, és- czímszerepében Saljapinnal, a világhírű, hatalmas mély hangú énekessel-öt év óta Párisban, Londonban, New-Yorkban stb. legelőkelőbb operaházakban sikere óriási. Budapesten is elismerjük a zeneköltés remekének. El nem fáradva gyönyörködünk minden részletében: mélységes szomorúságával meg is hat, de a szerző nagy tudásáról is bizonyságot tesz már az egy perczig tartó bevezető zenekari részlet, majd a korbáccsal imára késztetett néptömeg éneke, úgyszintén a zarándokok kara, a II. kép zenéje, mikor Boriszt (1598-ban) czárrá koronázzák, igazi harangszó nélkül is harang hangját érezteti: hatalmas karénekben zendül meg az orosz néphimnusz, művészi kidolgozásban.
III. kép: az agg, hosszúszakállú Pimen, a történetíró szerzetes, megírja és elmondja fiatal társának, Grigorijnak, hogy Borisz czár csak gyámfiának, Dimitrinek megöletése árán juthatott az árván maradt trónra... Szép zenei szavalat: messziről karban zengő ima végzi be a jelenetet.
(A következő képnek is érdekes a zenéje, de nálunk az egészet kihagyják, pedig ebből tudjuk meg, hogy milyen végzetes szerepet vállalt a fiatal Grigorij: kolostorából megszökött, körözik érte: ő ellenben elhiteti a világgal, hogy Dimitrit nem ölték meg, hanem ő maga az a Dimitri, a kinek joga van a czári trónra.)
Új kép: a moszkvai Kreml, a czár ragyogó palotája: Feodor czárevics a dajkával versenyt dalol, majd a belépő Borisztól, apjától, üdvös tanúlságokat, tanácsokat kap jövendő birodalmának megismerésére... Még ezt a száraz tárgyat is van a zeneköltőnek ereje oly szépen hangzó köntösbe öltöztetnie.
Utána a lelkiismeretfurdalás gyötrő, kétségbeejtő hangjait halljuk: utóbb Suiszkij herczeg jön, újságolja, hogy a népet egy trónkövetelő izgatja, a ki magát Dimitrinek hazudja, holott ő, a herczeg, maga tette el láb alól az igazi Dimitrit, erre újból megesküsszik!
Hogy az ilyen tárgyú beszélgetést folytatók milyen nyomasztó és izgatott hangulat áldozatai, azt a zene páratlan hatással jellemzi: a czár aggodalmát, látományait, Suiszkij esküjének kierőszakolását, végül a megnyugvást... Aztán Szandomir holdfényes tája, a vajda kastélya, parkja áll előttünk. Fényes ünnep: poloneise érpezsdítő hangjai...
A vajda leánya, a szép Marina, a bevonult vendégek körül kisurran a szabadba: epede várja Grigorij, s miután egymást nagyravágyásukkal megkínozták: boldog egyetértésben távoznak a lombok közé. Ujjongó kettős ének tolmácsolja a szerelmesek boldogságát: a nagyravágyó Marina a jövendő czárt látja jegyesében. A Dimitri képét viselő Grigorijt még egyszer látjuk: a mint a Kromy melletti zúzmarás erdőn át vonul seregével.
Ez a felvonás korfestő, de epizódjellegű: a Borisz czár ellen zúgolódó csőcselék üldöz, elfog és vérig sértve gúnyol egy bojárt, pompás karénekben: két szerzetes (barát) szítja lázongásukat, de mikor két jezsuita - atya jön, a kik pedig szintén az ál-Dimitri mellett kardoskodnak: ezeket az ó-hitű nép majdnem kivégzi. Megjelenik egy "falu bolondja" is, a ki egészen józan ésszel a nép nyomorát, a nemzet romlását siratja.
Utolsó kép: a "duma", a kormányzótestület gyűlése. Megjelenik a lelkiismeretgyötrötte Borisz czár, látomások kínozzák, majd fiát Feodort atyai tanácsokkal látva el, az ő javára le akar mondani a trónjáról, hogy vezekléssel töltse hátralévő éveit- de izgatottsága megöli. Komor karének után megnyugtató összhangok fejezik be a darabot. Az előadással meg lehetünk elégedve: Szemere Árpád a czímszerepben nemcsak átszellemülten énekelt, hanem jól és szépen meg is játszott mindent: hang-ereje persze nem vetekszik a világhírű Saljapinéval, de miért kell őt ehhez mérni? Vajjon milyen kevés magyar ember hallotta az orosz énekest Borisz czár szerepében!?
Vetélytársát dr. Székelyhidy, Marinát Sebeők Sári sok hévvel, nemesen adta, Pimen alakjában Rózsa nagy önmegtagadással mérsékelte hangját: Suisky herczeget Gábor, a czár fiát Sándor Erzsi, a dajkát Fodor Aranka, a falu bolondját Kertész stb. ábrázolta s énekelte úgy, hogy jobban alig kívánhatni.
Hevesi dr. rendezése lévén, jó volt, bár nagyobb tömeghatást ( a koronázáskor) szívesebben láttunk volna. A zenei vezetés Tango Egisto mesteri kezében volt. Az előadás, s még inkább a mű, méltó arra, hogy a legműveltebb közönség állandóan élvezze. |