Honnan ered a hajdú szó?

A "hajdu" szót nyelvészeink eddig általában a rablót jelentő török hajdud vagy szláv hejduk-ból származtatták, most azonban azt bizonyítja Takács Sándor a "Nyelvtudományi Közlemények" legújabb füzetében, hogy ez a származtatás téves s a "hajdu" a régi "hajtó" szóból alakúlt. Erre nézve a kövezkező érdekes dolgokat mondja el: A magyar marhakereskedés már a XIV. században az országnak egyik legfőbb jövedelmi forrása volt.

A XV. században a kedvező viszonyok között meg oly erőssé fejlődött, hogy a külföldiek szinte hihetetlen dolgokat irtak Magyarország kiterjedt marhakereskedéséről és kiterjedt marhaállományáról. Nagy erőre kapott marhakivitelünket még a XVI. század zavaros viszonyai sem bírták gyöngíteni vagy megrontani.

Ma már szinte mese számba megy, ha azt állítjuk, hogy a XVI. században, mikor az ország javarészét a török uralta, egy-egy heti vásárra négy-ötezer magyar marhát hajtottak fel Bécsbe. Olyan kis határvároskák, mint Himberg, Laxenburg, Neustadt már a mohácsi veszedelem előtt azzal dicsekedtek, hogy vásárjukon egy-egy évben húsz-húszezer magyar marha elkel.

Morva- és Csehországot is jórészt Magyarország látta el; ezért kellett Auspitzban (a magyar marhahajtók Pusztapécs-nek mondották) magyar kamarai tisztviselőket tartani. Velencze városa és vidéke állandóan magyar marhát vágott.Mondanunk sem kell, hogy a rengeteg marhát lábon hajtották ki. Míg Erdélyből vagy Dél-Magyarországból Bécsbe értek, épen három hó telt el.

De azért, a mint az idő enyhülni kezdett, megnépesedett királyi utaink, s egész késő őszig ezer meg ezer bokor és folt marhát hajtottak külföldre. Minden bokornak, minden foltnak, megvoltak a maguk hajtói és botos legényei. A hajtók dolga volt a marhák megvédelmezése.

Az utak bizonytalanok voltak, főleg a hódoltság idején; nemcsak rablók, hanem urak és parasztok is lesték a vonuló marhacsordákat, s ha csak egy harapást tettek a vetésben, vagy ha az útról csak egy lépést letértek, bírságolták a gazdákat. Ilyenkor aztán nagyon is elkeltek a jó markos hajtók vagy hajdúk, a mint őket később nevezték.

Száz és száz okirat szól azokról a valóságos csatákról, a melyeket ezek a hajtók vívtak a támadóikkal, vagy azokról, a melyeket harczvágyból ök maguk idéztek elő. Fegyverök kezdetben rengeteg nagy, csomós husáng volt, a XVI. században azonban már puskát és kardot is hordtak.

Érdemes megemlítenünk, hogy már a XVI. században sok hajtó végleg abbahagyta mesterségét s a katonáskodásból élt. A marhahajtók adták az anyagot a hajdúsághoz mint gyalog katonasághoz még a tizenhetedik százdban is. Volkra gróf pl. panaszkodik 1671-ben a király előtt, hogy lipótvárosi őrségben sok a hajdú (egyszerűen Ochsenknechtnek írja), elég lesz abból úgymont 80 darab.

A németek a hajtókat saját kiejtésük szerint hajtuknak hívták és írták. A bécsi marhakereskedők és mészárosok maguk is tartottak egy csomó magyar hajtót, a kik a magyar vásárokon megvett marhákat fölhajtották.

Sőt - a mi szinte hihetetlen - már a XVI. században olvassuk, hogy az összes bécsi marhakereskedők és mészárosok tudnak magyarul. A birodalmi városok kereskedői pedig magyar tolmácsokat tartottak, s azokkal jöttek a bécsi marhavásárra. A bécsi vásárok felügyelőjének és hivatalnokainak kinevezésénél meg föltétel volt a magyar nyelv tudása. Meg kell jegyeznünk, hogy a bécsiek, habár fizették a hajdúkat, azért meglehetősen féltek a marczona néptől.

A XVI. század közepén már a városba sem bocsátották a magyar hajdúkat, hanem úgynevezett magyar úton, a városon kívül két csárdát nyitottak számukra. S a hajdúk itt ittak, míg a tőzsérek- így nevezték magukat a magyar marhakereskedők - a városban az adás-vevéssel elkészültek. Ausztriában a törvény azt is tiltotta, hogy valaki Bécsben vásárolt marhákat magyar hajdúkkal hajtassa tovább a birodalomba. A hajdúk Bécsből csak az el nem kelt marhát hajthatták vissza Magyarországba.