|
Egy fiatal szobrász halála
Egy hosszú fekete koporsót láttam vasárnap délben a Kerepesi-temető halottasházában. Óriás-gyertyák égtek a koporsó körül, a milyeneket élő ember kedvéért meg nem gyújtanak.
A koporsón meg a koporsó körül koszorúk ölelkeztek, szallagjaik lefolytak a földig, arany irás ragyogott a szallagokon az óriás-gyertyák merengő lángjai alatt, a szellagok összebújkáltak s nem látszott az egész irás egyiken se, csak egy-egy szó, mintha sírásba fúlt volna a többi:... Felejthetetlen bará... Imrének vigasztalha... Forrón szeretett testvé ... gyreményű művésznek...
Egy magas, közömbös arczú katholikus pap állott a koporsó lábánál s könyvébe hajtott fővel latin imádságot mormolt, szenteltvizet hintett háromszor a koporsóra, mellette egy alacsony czivilember állott a télikabátja gallérja fel volt gyűrve, egyszer-másszor együtt mondta a pappal a latin imádságot s a füstölőt lóbálta a jobbkezében.
Kétoldalt és hátul egy nagy csapat szobrász meg festő meg néhány polgári foglalkozású úr állott csendesen, a kik délutánonkint a Japán-kávéházban szoktak ülni a nagy művészasztalnál és vitatkoznak, nevetgélnek, rajzolgatnak az asztal márványára. Most csöndben állottak együtt, levett kalappal, soknak ki volt sirva a szeme, egypáran még sírtak, némelyeknek a szemében nyoma se volt a sírásnak, csak nagyon mereven nézték a koporsót.
A sarokban a koporsó fejénél egy vidéki família húzódott össze, a família tagjai mind gyászban voltak és alig hallhatóan sírdogáltak, csak egy idősebb nő mert egypárszor hangosan felzokogni. A hosszú fekete koporsóban Csikász Imre huszonkilencz éves szobrász feküdt, mert meghalt mellhártya-gyulladásban egy szanatóriumban, a hová egy héttel a halála előtt vitték be a műterméből. Két héttel ezelőtt találkoztam vele a Japán-kávéházban, kezet fogtunk, szokása szerint úgy megszorította a kezemet, hogy egy perczig nem tudtam széjjelvenni az öt ujjamat. Tiszta kék szemével rám mosolygott, szép szája kinyílt s azt mondta: Fáj ?
Gyönyörű magyar fiú volt, boldogon csengő hangja volt, dunántúli tájszólással beszélt, magas volt, karcsú, szőke, sűrű haja és finom kis bajusza volt. Nagyon erős volt és mindig birkózni szeretett volna. Ezek a közönséges dolgok csak azért jutnak most eszembe Csikászról; mert meghalt. Hallottál róla valamit életében, kedves olvasó?
Kiváló művész volt és ifjúságának tanuló esztendői alatt Brüsszelben, Rómában, Münchenben s itthon Budapesten is arany érmeket adtak neki. Ifjúság: ez volt a neve egyik szobrának, egy meztelen bronzleánynak. Vers les étoiles... ezt irta egy másik szobra sarkába. Egy meztelen bronzifjú ez, sugár, könnyű test, lábujjhegyen lép, szinte emelkedik fel a földről, két karját fölfelé emeli, főjét hátraejti és a szeme be van hunyva... Azután egy kis bronzcsirkét láttam a műterme egyik polczán, a csirke begye félre van nyomódva. Azt mondta Csikász, hogy így áll ki a begye a csirkének, mikor jóllakott. Azután egy öregedő asszony fejét láttam a polczon, ezt az édesanyjáról mintázta. Azután kezek, lábak, orrok s mindenféle tréfás holmi volt a polczokon, meg felakasztva a műterem falán, a melyeket azért csinált, hogy tanuljon, meg hogy szórakozzon.
A műterem közepén Kinizsi Pál agyagszobrát láttam nemrégen. Még nem volt készen és nem is lesz készen, mert a szobrász meghalt. Mihelyt Kinizsivel elkészül, - ezt mondta - hozzáfog rég álmodott nagy munkájához: Lóth feleségéhez. Azt mondta, hogy az élő test megmerevedésének borzasztó pillanatát akarja megcsinálni. Milyen lesz majd ez a szobor vajjon?
De hiszen nem látom meg soha, mert Csikász mellhártyagyuladást kapott és meghalt. Vajjon milyenek azok a szoborművek, a melyeket ez a gyönyörű fiatal ember csinált volna öt esztendő múlva, meg tíz esztendő múlva, meg húsz esztendő múlva?
A mellhártyagyulladás széjjelrombolta ezeket a szobrokat, a melyek készen állottak sorban a művész lelkében, mint egy múzeumban és eszembe jut, hogy talán nem is jár ilyen hosszú czikk Csikász Imrének, mert csak huszonkilencz esztendős volt, nem élte végig egy nagy művész pályafutását, nem mintázhatta meg alkotásait a király nem szólította meg a tárlaton, nem hitták meg előkelő társaságokba, nem jubilált és nem őszült meg művészetében.
Nem is tudnám igazolni magamat, miért fűzöm e tétova sorokat a nyilvánosság előtt a jóformán ismeretlen művész haláláról. Éreztem a keze szorítását a kezemen, hallottam daloló hangját gyönyörködtem nagy talentumában s koporsója előtt embertelenül fájt a szivem s farkasszemet néztem sokáig egy gyertya mozdulatlan sárga lángjával. Szép Ernő. |