Az 1917-es caporettói áttörés az Osztrák-Magyar Monarchia csapatainak egyik legnagyobb győzelme volt a világháborúban. A német és osztrák-magyar hadvezetés 1918 tavaszán az előző évihez hasonló sikert remélt az olasz fronton. Ez a várakozás azonban még megalapozatlanabbnak tűnt, mint a német remény a nyugati fronton elérendő győzelemre.
Az előző évhez képest az olasz frontról a német csapatokat teljes egészében, a nem olasz antant erőket pedig nagyobb részben kivonták. 55 olasz és 5 nyugati (brit és francia) hadosztállyal a Monarchia 54 hadosztályt állított szembe.
A sikeres támadáshoz szükséges túlerőről tehát szó sem lehetett. Sőt, a lövegek számát tekintve szerény, a repülőgépek számában pedig csaknem kétszeres antant-fölény mutatkozott.
Ráadásul az osztrák-magyar haderők élelemellátása, hadianyag-utánpótlása és morális tartása is rengeteget romlott az előző évi nagy katonai sikerhez, Caporettóhoz képest. Volt is olyan tábornok (Borojevic) aki a támadást kategorikusan ellenezte.
Az offenzíva Dél-Tirolból indult, ezt követte az átkelés a Piave folyón. Részleges helyi sikerek után az osztrák-magyar támadás mindkét szakaszon összeomlott, ráadásul a közben megáradt Piave a visszavonulást is megnehezítette.
Az osztrák-magyar kudarcot az antant egyelőre nem tudta stratégiai győzelemmé fejleszteni, de a jövő nem sok jóval biztatott.
Bűnbakra természetesen szükség volt: az egykori vezérkari főnök és politikacsináló, most a tiroli hadseregek parancsnoka, Conrad kapta e hálátlan szerepet. Helyére József főherceg lépett.
