A délszláv népek körében, akár csak a cseheknél és szlovákoknál, megoszlottak a vélemények a „hogyan tovább?” (a háborús hadicélok) kérdésében. Csakhogy itt nem két, hanem több álláspont alakult ki. A Monarchiában élő horvátok, szlovének, bosnyákok 1918-ig a Monarchián belül képzelték el jövőjüket, annak trialista vagy föderatív átalakításával.
Az emigráns horvát politikusok – korábban a bécsi birodalmi gyűlés képviselői, mint Supilo, Hinkovic, Trumbic – egy jugoszláv föderáció megalakulását tervezték. Helyzetük nem volt könnyű. A hazai közvélemény éppúgy ellenezte nézeteiket, mint azok a szerb és orosz politikusok, akik egyébként Horvátországnak és Dalmáciának a Monarchiáról való leválasztását képviselték.
Szerbia is egyesíteni akarta a délszlávokat, de nem föderációban, hanem egy centralizált szerb királyság keretei között. Az amerikai horvát sajtó – melynek olvasótáborát, annak létszámát aligha kell túlbecsülnünk – önálló horvát királyságot tervezgetett.
A horvát emigráció központjává London vált. Jugoszlávia létrehozását tervezték, egy olyan föderatív államét, melyben talán a horvát vezető szerep is megvalósítható.
Ők alkakították meg (Trumbic vezetésével) a Jugoszláv Bizottságot. A szerb és horvát álláspont 1916-tól közeledett egymáshoz. Összefogásra késztette őket az az olasz terv is, amely Dalmáciát Olaszország részévé kívánta tenni.
A délszláv helyzet bonyolultságára, a délszláv népek jövőjével kapcsolatos tervek sokféleségére jellemző, hogy az amerikai elnök számára javaslatokat kidolgozó Seymour még 1918-ban is olyan elképzelést fogalmazott meg, ami a Monarchán belüli Jugoszláviával számolt.
Ki gondolta volna 1916. táján, hogy majd egy évszázadra lesz szükség addig, amíg valamennyi délszláv nép nemzeti önrendelkezése megvalósul?
