Ábrázolok, tehát vagyok…
Beindult hát a fórum, a megjöttek az első fecskék (törpemongúz, rakapo), a virtuális tér elkezdett benépesülni. Köszönet érte minden fórumozónak!
A régi görögöknek volt egy kifejezésük, amit nem tudunk rendesen magyarra fordítani: agórázás. Ez abból állt, hogy a nem túl korai reggeli után (sokszor egy szelet borba mártott kenyér) a derék görög polgárok kiballagtak a piactérre (agóra), és ott kedvükre csevegtek, megvitattak minden megvitatható dolgot, sőt, görögök lévén nyilván a teljeséggel megvitathatatlan dolgok is terítékre kerültek.
Média nem lévén, ezekben a beszélgetésekben jelentek meg és értelmeződtek az elmúlt napok eseményei. Nem volt tehát semmiféle sztenderd véleményformáló központ, az álláspontokat mindenki magában alakította ki, és persze amellett, hogy ezek az álláspontok sokszor homlokegyenest ellentmondottak egymásnak, mégiscsak kialakult valamiféle közmegegyezés a dolgok lényegét illetően. Többé-kevésbé mindenki maga dönthette el, mi jó és mi rossz, és általában nem is tévesztette el a házszámot.
Voltak aztán a demagógok. A szó népvezért jelent, és kezdetben nem volt pejoratív ez a megjelölés, maga a nagy Periklész is demagóg volt anno. (Azt mondta róla egyik ellenfele, hogy ha ketten birkóznának egymással, s Periklész alulmaradna, meg tudná győzni a versenybírákat, hogy mégis ő a győztes.) Nem olyan sokára azonban Arisztotelész a demagógot már a zsarnok talpnyalójának titulálta. Nyilván megvolt rá az oka.
Nos, a demagógok tevékenységének a lényege az volt, hogy meggyőzzék a polgárokat valaminek a jó vagy rossz voltáról. Vagyis morális értékítéleteket szállítottak elsőrangú csomagolásban. Az eladni kívánt jó vagy rossz a legjobb minőségű nyelvi és érzelmi csomagolópapírba volt burkolva, és a nép, az istenadta nép persze nem a becsomagolt lényeget látta, hanem a csomagolást. A demagóg-ipar rendkívüli mértékben virágzott Athénban, és mint a demokrácia természetes velejárója, ma is éppoly gazdagon ontja füzéreit.
E rövid kis kitérővel arra a kérdésre szerettem volna válaszolni, hogy kell-e nekünk rendet tenni az olvasók fejében?
Nem hinném, hogy ilyen küldetést vállalhatnánk. A rendet nem nekünk kell tenni, hanem kinek-kinek a saját fejében kell megteremtenie. Mi a magunk módján ehhez megpróbálunk segítséget nyújtani, mégpedig oly módon, hogy szemlélődésre kínáljuk a 20. századot a sajtó tükrében. Ez nem a huszadik századi valóság, hiszen az már elmúlt, számunkra elérhetetlen, de ez közvetlenül a valóság feletti szint. Ide még ellenállhatatlanul berobban az élet, érezni a szagát, ízét, szinte tapintható közelségben érzékelhetőek a szereplők. A 20. századot, de egyáltalán, a múlt semelyik darabját nem ábrázolták még ilyen módon. Ez nem történelemkönyv, abból épp elég van. A portál pontosan az, aminek mondja magát és ami akar is lenni: egy online napilap, ami a múlt századot mutatja be a korabeli sajtó reprezentációjával.
Az olvasóinkat felnőtt, szabad, kreatív, önálló értékítéletek megalkotására alkalmas embereknek tartjuk. Nem szeretnénk megmondani senkinek, hogy kiről mit gondoljon. (Nekem úgy rémlik, ezt már az iskolában sem szerettük. „Gondolta a fene.” Arany J.)
Európában élünk 2008-ban. A európai kultúra morális koordinátarendszere minden ellenkező látszat ellenére egyértelmű és szilárd, aki pedig eltéved benne, az akkor is eltévedne, ha a nap 24 órájában magyaráznánk neki, hogy mi a jó és mi a rossz.
A huszadikszázad.hu addig lesz az, ami, ameddig csak ábrázol. Kicsit nagyképűen és Descartes-iasan: Ábrázolok, tehát vagyok.
Sz. Z.