A „Parsifal” Budapesten

 A népoperában: Ujév napján

Igaza van a művészet rajongói közül mind a két félnek: annak is, a melyik boldogan kiáltotta: „valahára közkincs lesz a legmagasabb művészet!” - de annak is, a melyik elborult lélekkel gondolta el: „letelt a törvényszabta harmincz év, a meddig az elhunyt szerző akarata a megszentelt bayreuthi csarnokban őrizte a magasztos művet; most már - szabad a vásár..”

 Vagyis vásári árú gyanánt, kufárok kezébe is kerül az a mű, a mellyel a legnagyszerűbb zenésdrámák vers - és zeneköltője betetőzte alkotásainak ragyogó sorát: a Parsifal, Wagner Richárd műveinek koronája.

A két ellenfél szempontja voltaképen ugyanegy: művészet dolgában ugyanis a főkérdés a „hogyan?” A hol a remekművet remekül, a nagyszerű művet nagyszerűen adják elő: ott egy-egy újabb Bayreuth támad; s mentől több ilyen méltó oltárát emelik a művészetnek, annál inkább lesz ez közkincscsé s annál inkább örül - a wagneristákkal együtt - minden egészséges lélek a magasabb kultúra térfoglalásának.

De a hol nem kényesek méltó előadásban tolmácsolni a mesterművet s mégis alig lesik azt az időpontot, mikor ezt büntetlenül tehetik: ott, meg lehetünk győződve róla, a vásár, az üzlet volt a főczél.

Parsifal-t újévig nem lehetett Bayreuthon kivül adni, tehát most megvan az úgynevezett ritkasági értéke - a magas művészi becsen fölül - s ezért nem rossz üzleti számítás a felszabadult mű előadása, főleg, a hol sikerül (a túl szerény „kiállítással”) az előadást kevésbé költségessé tenni.

Vannak városok, a hol két-két színház is hirdeti az immár harminczhárom éves újdonságot: Prágában máris előadta - ugyanegy időben - úgy a Cseh Nemzeti, mint a Német Országos Színház s a kritika szerint (csak egy-egy szereplő kivételével) a művészi együttes, valamint a Wagner követelménye szerint fülnek, szemnek, művelt ízlésnek egyaránt élvezeteset nyújtó egész tolmácsolás, méltó volt a különös szép műhöz; Bécsben a „Parsifal”-ra az Udvari Opera mellett a Népopera is készül, mely tízévi fennállása alatt fokozatosan fejlődve, minap már „A nürnbergi mesterdalnokok” előadása óriási követelményeinek kitűnően megfelelt, természetesen merőben saját erejéből, vendégrendező s vendégénekes nélkül.

Hogy Budapesten a királyi operaház még csak nem is beszél arról, hogy vajjon szándéka-e egyáltalában előadni Parsifal-t: arra esetleg jelentős okai vannak, de a melyekről szintén hallgat. Nem csodálhatjuk, hogy hézagpótlóul előállott a Népopera, noha sem kétéves múltja, sem személyzete, sem szűk színpada nem jogosították volna arra, hogy a M. Kir. Operaházzal fölvegye a versenyt.

Feltétlenül dicséretre méltó, hogy a közmondás szerint, rövid kardját megtoldotta egy lépéssel, sőt kettővel: a czímszerepre, valamint az egyetlen női magánszerepre, kitűnő művészeket nyert meg, a kik a főváros operalátogatóinak méltán kegyeltjei. Anthes Györgyöt és V. Krammer Terézt értjük, a kik még mindig üdén csengő, gyönyörű hangon s átszellemülten, tökéletes előadóművészettel ragadták magukkal a közönséget.

Olyan volt ugyanis - és csakis olyan lehet - a Parsifal közönsége, a mely szívesen átengedi magát a mű hatásának. A darab, már a színlap szerint is, áhítatos, vallásos jellegű; s így ünnepi hangulatú hallgatóságnak való; a ki csak azért megy színházba, hogy napi gondjai után felvidító szórakozásban legyen része: az itt bosszantóan csalódnék: s hogy az ilyesmire még alkalom se legyen: ezért kötötte Wagner ezt a fenséges művet az ő külön ünnepi színházához, Bayreuthban, a hová igazi zarándok-buzgósággal, a komoly művészetnek és minden nagy és szent eszmének tiszteletével járultak a legműveltebbek.

A minden nagy városban sűrű alantas mulatóhelyek óriási közönsége, ha kíváncsisága el találja vinni a Parsifal előadására, bizony közönyösen látná a bibliai együgyűséggel s tiszta szívvel megáldott, hősnek induló pelyhesállú ifjat, a kinek megmagyarázzák, hogy állatot ölni vétek, s a ki egy király szenvedéseit látva, csak bámul, a nélkül, hogy részvétet bírna érezni; pedig ez tölti be a darab hosszú I. felvonását.

A II. egy „bukott angyal”-szerű varázslót mutat: Klingsort a ki az elcsábított Amfortas királytól el tudta rabolni azt a szent lándzsát, melylyel hajdan a keresztfán függő Krisztus mellén ejtettek sebet; a bűbájos most hipnotizáló erejével kényszeríti a szép Kundryt: csábítsa el az alig fölserdült Parsifalt is.

Az ifjú leventét előbb virágerdőszerű bájos leány-sereg akarja megejteni, majd Kundry próbál szívéhez férkőzni; ekkor jut eszébe Parsifalnak, hogy Amfortas épen így csábult el és kapta szörnyű sebét, s szent haraggal elűzi a buja nőt. A varázsló feldühödve, Parsifalhoz sújtja a szent lándzsát, de az erényével győzhetetlenné lett ifjú azt felfogja a ezzel Klingsor varázsereje megtörik, vára, mindene romhalmazzá omlik.

A III. felvonásban Kundry mint bűnbánó Magdolna járul a sok küzdelemből győztesen megtérő Parsifal elé, a ki most már nem együgyű; „résztvevőn szenvedő, jót téve bölcs tudó”, s megváltja szenvedéseitől Amfortast a szent lándzsa érintésével, a miért királyukká emelik a szent Grált őrző lovagok.

A Grál pedig az a szent emlékű csésze, illetőleg kehely, a melyben a lándzsaszúrásra Krisztus teteméből folyt vért arimathiai József felfogta. A dicső erényen felül tehát a mindent megértő, az emberien érző szív emeli Parsifalt megváltóvá. Ez a fölemelő szép mese sok egyéb tanulságot is tartalmaz, sok bölcsesség és költői szépség van benne - könyveket írtak róluk.

De mindenek felett megkapó a mű zenéje: nemes, súlyos, még komor színeiben is olyan fenséges és velőkig ható, mint az égi világosságot árasztó szent vér felmutatásának páratlan jelenetében; igazi Wagner-zene, ismétlődő dallamcsiráival, gazdag szövedékével s a ritmus látszólagos hiányával, mely magasan, minden közönségességtől ég-föld messzeségére lendítő. A Népopera zenekara, élén a fiatal Reiner Frigyessel, tiszta fogalmat nyújtott e földöntúli zene hatalmáról; a mi csak rendkívüli munka eredménye lehet.

Nem vonhatjuk kétségbe a nagy munkát és nagy igyekezetet a többi személyzet részéről sem. De el nem hallgathatjuk csodálkozásunkat a felett, hogy Parsifal-t németül adták: hiszen ez a szöveg olyan dagályos, sokszor homályos és mindig ódon németségű, hogy nálunk csak a német irodalom történet okleveles tanárai értik és élvezhetik.

Kereszty István.