A háború borzalmas törvényszerűsége

Hány és hány háború kimenetelét döntötte el a történelemben egyetlen csata, pár száz vagy pár ezer halott! Nem csoda hát, ha az új háború borzalmas törvényszerűségét oly nehezen ismerték fel a hadvezérek és politikusok. Itt nem elegendő a jó haditerv.

Nem elég az eltökéltség és bátorság, a hősiesség és elszántság. Még a túlerő sem elegendő, legalábbis rövidtávon nem az. A győzelemhez mit sem ér megnyerni egy csatát. A lövészárokra, drótakadályokra, géppuskákra és gyorstüzelő ágyukra alapozott védelem hárítja a támadást.

És ha mégsem? A pár kilométerrel hátrébb kiépített újabb védelmi vonalnál kezdődik minden elölről. Kompromisszumos békéhez persze elegendő a hősies helytállás. Csakhogy ilyen békét még a kis Szerbia sem akart. Britek, franciák és németek csak teljes, végső győzelemben tudtak gondolkodni.

(A Monarchia és Oroszország is csupán akkor vált különbéke vagy általános béke útját kereső „galambbá”, amikor felrémlett a teljes vereség, mi több, a szétesés és a forradalom réme). Márpedig aki teljes győzelmet akar, annak végig kell csinálnia. Annak addig kell harcolnia, amíg fel nem őrli az ellenség teljes haderejét. Ehhez pedig sok-sok időre, pénzre, mindenekelőtt pedig a saját haderő hatalmas emberveszteségeire is szükség van.

A háború sohasem szép. A „hadművészet” elborzasztó kifejezés, amikor valójában emberéletek százezreinek feláldozásáról van szó. Az első világháború azonban a megelőző évszázad háborúihoz képest is borzalmas. Mészárszék.

Olyan ember-vágóhíd, ahol lovagiasságra, a haditervek logikájában és szellemességében rejlő szépség élvezetére, bármiféle egyéniségre remény sincsen. Gépek, anyagok, tömegek háborúja. Az első világháborút az nyerheti meg, aki felőrli az ellenség erejét. 1916-ra a harcoló felek lassacskán felismerték e borzalmas törvényszerűséget.