Irta: dr. Hantos Elemér, a Pénzintézetek országos egyesülése igazgatója
Amikor 1914. augusztus 1-én a monarchia mindkét államában elrendelték az általános moratóriumot és augusztus első napjaiban már, ugyszolván, világmoratóriumról lehetett beszélni, akkor egy kiváló német pénzügyi szaktekintély a moratóriumnak Németországban való elrendelését azzal ellenezte, hogy moratóriumot elrendelni könnyű, de azt megszüntetni lehetetlen. A moratóriumnak – mondotta – csak kezdeti időpontja bizonyos, véghatárideje beláthatatlan.
Ezek a szavak csengenek fülembe, valahányszor arról van szó, hogy a moratórium tartamát meghosszabitsuk. Az ellentétes érdekek kereszttüzében, a harctéri és politikai helyzet mérlegelésével lehetetlen olyan moratóriumi rendeletet alkotni, amely az összes érdekeltségeket egyformán kielégitse.
Ennek dacára megnyugvással állapithatjuk meg, hogy a legujabb moratóriumi rendelet helyes mértéket alkalmaz az adós és hitelezői viszony kölcsönös mérlegelésében, és mig egyrészt a hitelezőt messzemenő fizetési intézkedésekkel megóvja a rosszhiszemű vagy gondatlan adós célzatos vagy könnyelmű gazdálkodásától, másfelől a háboru által gazdasági létében megbénitott adóst sem szolgáltatja ki a hitelező kénye-kedvének, vagy éppenséggel kiméletlenségének.
A küzdelem, amelyet a Pénzintézetek országos egyesülete égisze alatt azon 14 képviselőtársammal együtt, akik vidéki pénzintézetek vezetésében részesek, folytattam, teljes eredménnyel járt. Állást foglaltunk az ellen, hogy a négy hónap óta tartó moratórium már most a háboru derekán és tél elején lefaragtassék oly módon, hogy az adósoktól nagyobb visszafizetés követelhető legyen. A vidéki pénzintézetek megelégszenek azzal, ha adósaik esedékes kamattartozásaikat pontosan törlesztik.
Sajnos, sok helyütt még a kamatfizetés körül is nagyon sok a kivánni való, de indokoltnak kell tartanunk a mai viszonyok között egy olyan álláspontot, amely a kamatfizetéseken tul nagyobb tőketörlesztést is követel. E tekintetben tehát csak helyeselhetjük az uj moratóriumi rendeletnek azt az első és óvatos lépését, amelylyel a váltótartozásokra vonatkozólag a tőkefizetéseket egy bizonyos korlátolt mértékben elrendeli.
Még ebből a csekély visszafizetési kényszerből, amely az november elseje előtt lejárt váltók 10%-át teszi január hónapban esedékessé, – még ebből is bizonyos érdességek származhatnak a vidéki pénzintézetekre, amelyek a maguk részükről hadbavonult vagy egyébként fizetni nem tudó váltóadósoktól esedékes követeléseiket behajtani nem tudják, holott maguk kénytelenek a visszleszámitoló pénzintézetnek a tiz százalékot pontosan megfizetni.
A kormány ezt a visszás helyzetet átlátta és nehogy a visszafizetési kényszer a vidéki pénzintézetekre egyenlőtlen terheket rójon és velük szemben kiméletlenül érvényesüljön, amikor ők a rájuk gyakorolt nyomást saját ügyfeleikre tovább nem adhatják, igéretet tétetett magának arra nézve, hogy a fővárosi nagybankok azokat a hitelkereteket, amelyek a moratórium elrendelésekor a vidéki pénzintézetek javára fennállottak, a moratórium egész tartama alatt fenntartják és a 10% törlesztések helyett megfelelő váltóanyagot elfogadnak. A fővárosi nagy intézeteknek ez a dicséretes álláspontja tette egyedül lehetővé, hogy a moratórium leszerelése a váltótartozások emlitett hányadára már most bekövetkezhessék.
Az eredmény, amelyet a moratóriumnak ez irányu legyengitésétől a hitelélet vár, abban állana, hogy a vidéki pénzintézetek tárcáiban heverő több száz milliót kitévő holt, mert lejárt váltóanyag a visszafizetési kényszer révén megelevenedik és az uj élettől uj gazdasági erő vonul a magyar hitelforgalomba.
A negyedik moratóriumi rendelet ilyformán átmenet az általános moratóriumtól a nálunk rendesnek nevezhető hitelélethez, mely a moratórium előtt sem ismerte a váltóknak lejáratkor készpénzben való beváltását, de e helyett a kisebb-nagyobb törlesztések rendszerét követte.
Az általános moratórium helyébe lépett a részleges moratórium, melyet azonban csak a háboru befejezte után követhet a moratórium végleges megszünése.
