Az ultimátum

Az Osztrák-Magyar Monarchia nevében belgrádi nagykövete, Giesl báró 1914. június 21-én este jegyzéket adott át Szerbia kormányának. A jegyzék ultimátumot tartalmazott, vagyis olyan követelések sorát, melyekről sejteni lehetett, hogy azokat Szerbia és annak legfőbb nagyhatalmi patrónusa, Oroszország nagy valószínűséggel elutasítja majd. A jegyzéket úgy állították össze, hogy abból – visszautasítása esetén – háború legyen, vagy – elfogadása esetén – Szerbia meggyengülve és megalázva kerüljön ki a konfliktusból.

Az ultimátum a szarajevói merényletért a szerb kormányt és hatóságait tette felelőssé. Emlékeztetett a szerb királyság korábbi kötelezettségeire. A nagyszerb mozgalom megtűrésével és táplálásával vádolta a szerb kormányt. Követelte, hogy a kormány hivatalos lapjában, meghatározott időpontban, meghatározott szövegű közleményt tegyen közzé, melyben elítéli a nagyszerb mozgalmat. Ugyanezt a szöveget királyi napiparancs útján a hadsereggel is közölni kell.

A közoktatásból, közigazgatásból és a hadseregből ki kell irtani minden, a Monarchia ellen irányuló propagandát. Fel kell oszlatnia a nacionalista és irredenta szervezeteket, köztük a Narodna Obranát. Az ultimátumnak az a két pontja, ami talán leginkább sértette egy független ország méltóságát, az 5. és a 6. volt. A Monarchia követelte, hogy hatóságai részt vehessenek a Monarchia területi épsége ellen irányuló mozgalmak elnyomásában, és szervei szerb területen nyomozhassanak.

A császár szerint: „… lehetetlen, hogy Oroszország ezt a jegyzéket érvényesülni hagyja.”