A Franklin-Társulat kiadásában egy szerfelett érdekes könyv jelent meg: Rodin beszélgetései a művészetről, melyeket Paul Gsell, egy franczia aesthetikus gyűjtött össze és Farkas Zoltán, lapunk munkatársa fordított magyarra.
Ebből a könyvből, melynek minden lapja új szempontokat ád a művészet kérdéseiben és mindenképen méltó korunk egyik legnagyobb művészéhez, mutatóba adjuk a következő sorokat, melyek a rajz fontosságáról szólnak a művészetben:
„A rajz kérdésében annyi téves nézet terjedt el, hogy bizony nehéz ellenök küzdeni. Azt hiszik, hogy a rajz önmagában szép lehet. Pedig csakis azon igazságok és érzelmek miatt szép, melyeket tolmácsol. Megcsodálják azokat a témákban találékony művészeket, kik jelentőség nélkül való körvonalakat czirkalmaznak ki és követelődző módon csoportosítják személyeiket.
Fellelkesednek afféle helyzeteken, a milyeneket a természetben sohasem lehet látni és művészieknek nevezik őket, mert azokra a nyakatekertségekre emlékeztetnek, a melyekkel az olasz modellek magukat kapósakká akarják tenni, ha ülésekre kínálkoznak. Efféle dolgokat hívnak rendszerint szép rajznak.
Ez pedig valósággal nem egyéb, csak bűvészkedés, mely csupán a szájtátók gyönyörködtetésére jó. A rajznak a művészetben az az értelme, mint a stílusnak az irodalomban. Az a stílus, mely feltűnési viszketegből mesterkedik és pöffeszkedik, rossz. Csak az a jó stílus, mely észrevétlen marad, hogy az olvasó minden figyelmét az ábrázolt tárgyra, a lélek hullámzására irányíthassa.
Az igazán szép rajz és stílus az, melyet dicsérni eszünkbe sem jut, mert annyira megragad az ábrázolásuk tárgya keltette érdeklődés, ugyanez áll a színről is. A valóságban sem szép stílus, sem szép rajz, sem szép szín nincsen, csakis egyfajta szépség van és ez a megnyilatkozó igazság szépsége. És a midőn egy igazság, midőn egy mélyenjáró eszme, midőn egy hatalmas érzelem tőr ki egy irodalmi vagy művészi alkotásból, nyilvánvaló, hogy stílusa, rajza színei is jók, de ez a minőségűk csakis az igazságnak visszfénye.
Raffaello rajzait megcsodálják és nem ok nélkül; de még ő benne sem ezt kell csodálni, nem a vonalak több-kevesebb ügyességgel elért egyensúlyáért; hanem azért kell szeretni őt, a mit kifejez velük; mert legfőbb érdeme lelkének gyönyörűséges derültségében rejlik, mely szemeit látókká, a kezét alkotóvá tette, és abban a szeretetben, mely szívéből az egész természetre áradt. Azok, kikben egyáltalában nem lakozik ilyen gyöngédség, hiába próbálták az urbinói mestertől lineáris kádencziáit és alakjainak mozdulatait elkölcsönözni, mert velük csak nagyon unalmas hamisításokat értek el.
Michelangelo rajzában is nem magukat a vonalakat kell megcsodálni, nem is merész rövidítéseit és tudós anatómiáját, hanem zúgolódó hatalmasságát és titáni kétségbeesését. Buonarotti utánzói azonban, kik festményükre az ő lelke nélkül másolták le tehernek feszülő állásait és megfeszített izomzatait, csak nevetségessé váltak.
Alig hiszem, hogy egyetlenegy olyan művészeti alkotás is volna, melynek vonzóereje csakis vonalai vagy színei egyensúlyában rejlenek és kizárólagosan a szemhez szólna. Ha például, a XII. vagy XIII. századbeli festett üvegablakok mély kékjükkel, vagy annyira enyhe violaszínük kedveskedéseivel és tüzes bíborukkal gyönyörködtetni tudják pillantásainkat, ez onnét van, mert e színek azt a misztikus boldogságot tolmácsolják, melyet e korok jámbor művészei álmaik egében élvezni kívántak.
Ha valami perzsa agyagedény, mely tele van szórva türkizkék szegfűkkel, megcsodálni való gyönyörű holmi, ennek csak az az oka, hogy színárnyalatai valami különös úton-módon lelkünket, tudja isten milyen varázslatos álomvölgybe terelik. Tehát minden rajznak és minden színösszerakásnak valami jelentősége van, mely nélkül semmi szépsége sincs.
- De nem fél-e attól, hogyha megvetjük a művészetben a mesterséget…..
- Ki mondja azt, hogy megvessük? Kétségtelen, hogy a mesterség csak eszköz, de viszont az a művész, a ki elhanyagolja, nem érheti el czélját, hogy az érzelmet, az eszmét tolmácsolja. Ez a művész úgy fog járni, mint a lovag, ki elfelejt zabot adni lovának.
-
Nagyon is nyilvánvaló, hogyha a rajz hibás, ha a színek hamisak, a leghatalmasabb felindulás sem fejezheti ki magát. Az anatómiai pontatlanságok nevetésre fakasztanak, még ha meghatni akart is a művész. Ennek a balsikernek manapság sok fiatal művész áldozatul esik. Mivelhogy komoly tanulmányokat nem végeztek, ügyetlenségük lépten-nyomon elárulja őket. Szándékaik jók, de egy nagyon rövid kar, egy kacska láb, egy rossz perspektíva elriasztja a szemlélőket.
Semmiféle erős inspiráczió sem pótolhatja azt az elengedhetetlen munkát, mely a szemet a formák és arányok ismeretére tanítja és a kezet az érzelem minden parancsának engedelmes szolgájává teszi. Ha tehát azt mondom, hogy a mesterségnek el kell feledtetnie magát, eszem ágában sincsen azt állítani, hogy a művész túlteheti magát a tudáson.
Ellenkezőleg, befejezeti technikával kell bírnia, hogy el tudja rejteni azt, a mit tud. Bizonyos, hogy a csőcselék azokat a bűvészeket tartja a világ legügyesebb embereinek, kik írójukkal trillákat vágnak ki, vagy színekből tűzijátékokat állítanak össze, vagy bizarr szavakkal cziczomázott frázisokat írnak. De a legnagyobb nehézség, a művészet teteje abban áll, hogy természetesen és egyszerűen rajtoljunk, fessünk, írjunk.
Ha ön megnéz egy festményt, elolvas egy oldalt és bár nem figyel sem a rajzra, sem a koloritra, sem a stílusra, mégis szíve mélyéig meghatódig, ne higyje, hogy csalódhatott: a rajz, a kolorit, a stílus tökéletes technikájuak voltak.”
