Madarász Viktor, európai hírű történelmi festőnk pár napja töltötte be nyolczvanharmadik esztendőjét. És a míg más ember ilyenkor csöndesen vágyik a nyugalomra, addig az ősz hajú mester fiatalnak érzi még magát és készülő nagy vásznak alakjairól sző álmot a Kelen-hegyi úti műterem tágas ablakai mögött.
Szorgalmasan dolgozik még a mester, tele van tervvel, a vásznain, a melyeken alig száradt még meg a festék, vagy a melyeknek kontúrjai várják a kidolgozást, tombol az erő, a fiatalság meg az élet tüze.
Pedig nyolczvanhárom esztendős már a művész, nagy sikerei már az elmúlt deceniumoké, kenyerének javát megette és hírével, nevével tele van az ország.
A „Zrínyi Péter és Frange-pán”, „Petőfi“, „Hunyadi László ravatala”. „Thököly álma” meg a többi híres vászon mestere megérdemelné a nyugalmat, a pihenést, ámde ő teljesnek érzi alkotó erejét. És készül a „Feltámadás”, a melyen czikázó villámok között ragadja kezébe a népszabadság lobogóját, valahol a bunyi országúton a negyvennyolczas idők halhatatlan poétája. Ennél a vászonnál ül most reggeltől késő estig a mester és dolgozik olyan szorgalommal, mintha félannyi esztendő volna csak a háta megett.
Több mint félszáz esztendő múlt el azóta, hogy a párisi Szalon arany-éremmel jutalmazta meg a „Hunyadi László”, „Zrínyi Ilona” és „Zách Klára” czímű képekért a festőt. Madarász Viktor akkor már harminczegy esztendős volt és nyugtalan, viharos múlt állott mögötte. Sok szenvedésen ment keresztül addig az ideig, a míg Horace Vernet, Delaroche, Robert Flemoy, Leon Coquet és Flandrin mellett tanulta meg titkát a piktúrának.
Katona is volt, tizenhét esztendős korában hadnagyi csillagot varrtak az attilájára és büszkén mondja, hogy ma ő a legfiatalabb élő negyvennyolczas honvédtiszt. A harcztérről került a bécsi Szent Anna akadémián keresztül a híres Waldmüller iskolájából a művészetek szajna-parti metropolisába: Párisba.
Tizenöt esztendeig élt itt, Párisban alkotta leghíresebb munkáit, itt készült el a „Báthory Erzsébet”, az „Utolsó Zrínyi” meg a többiek, a melyek a mesterük nevét odaírták a legkiválóbb piktorok díszes névsorába.
1870-ben hazajött Magyarországba, eleinte a Városligetben épült műtermében dolgozott, majd beköltözött a Gellérthegyen, a kelenhegyi úton a Képzőművészeti Társulat által épített műterem-bérházba, a hol még ma is szorgoskodik. Már Magyarországon készítette el a Martinuzzi, Zápolya és Izabella czímű képét, a melyet 1896-ban a millenáris aranyéremmel tűntettek ki.
Volt idő, a mikor a ma már őszhajú mester képei a legkeresettebbek voltak, nevét szárnyra kapta a hír, ma már kétségkívül - bármilyen elismert és nagy is a művészete - nem rajonganak úgy azokért a témákért, melyeket Madarász Viktor választott ki magának. Nem rajta múlott, hogy ez így van, hanem azóta más irányt vett a festészet, a festők sem, a publikum sem lelkesülnek a letűnt századokért, ma nem keresik a történelmi tárgyakat, hanem új csapáson haladva, a szemünk előtt forrongó élet bélyegét szereti mindenki megörökítve látni a rámákba feszített vásznakon.
Persze ez mit sem von le Madarász Viktor művészi értékéből, sőt talán azt bizonyítja, hogy ez az erős művészi érzékkel megáldott mester nem akart asszimilálódni a mai kor ízléséhez, mert azt tartja még mindig szépnek, a mit a Horace Verne iskolájában annak tartottak. Az ő ideálja még ma is a klassziczizmus, újabb festményei, a melyek nem igen kerültek a nyilvánosság elé, szintén a históriából merítették a tárgyukat.
Nagyon szép ezek között a “Hunyadi János”, a mely nemrég Kőszegi Sándor vármegyei főlevéltáros birtokába került, azután a „Rákóczi lova”, a mely fejedelmi ornátusban mutatja be a nagy fejedelmet, továbbá a “Perényi Péter” czímű kettős kép - ennek eddig csak a felét ismerték, - a mely a mohácsi vész utáni idők históriáját eleveníti meg mindenki előtt. A koronáról álmodik Perényi Péter - ura az ország hetedrészének - de az álom nem teljesedik és a bécsi tömlöcz ajtaja előtt Ferdinánd, a császár magyarázza: szomorú a vége az ébren álmodásnak.
Zichy Mihály portréja az idegenbe szakadt nagy piktor arczának legjobb mása és ezzel azt mutatja be a mester, hogy az idegen levegő, idegen világ mennyire asszimilálja arczban is az oda szakadt embert. Sok Rákóczi portré van még a műteremben, azután néhány érdekes Napóleon arcza, a melyeknek egyikét nemrég Bonaparte herczeg szerezte meg magának.
Szinte azt lehetne mondani, hogy az egész magyar história megelevenedik Madarász Viktor etelierjében, minden korszakból találunk itt érdekes és örökké feledhetetlen jeleneteket, élnek, mozognak a hősök a vásznakon, a melyek maradandó becsű díszei a magyar történelmi piktúrának.
És ott él közöttük a mester is, a nyolczvanhárom esztendős Madarász Viktor. Nyolczvanhárom esztendővel a vállán dolgozik még tovább egy fiatal ember munkakedvével és bizonyosan sok értékes alkotással szaporítja eddigi sikereinek jelentékeny számát.
Paál Jób.
