Javában szóltak még az ostromló agyúk Sikutari alatt, és Durazzo egész vidéke a szerbek kezében volt már, a mikor az elmúlt esztendő telén, november 28-án Albánia kikiáltotta függetlenségét. Ezeken kivül már csak egyetlen város volt ennek az újszülött balkáni országnak, a mely valamiképen a tenger révén közel volt Európához, és a hol az ideiglenes kormány ideiglenesen elhelyezkedett. Ez a város Valona volt Dél-Albániában, a mely ettől a naptól kezdve büszke fővárosi rangra lépett.
Ez a rögtönzött, kényszerű kinevezés azonban nem változtatott rajta semmit, maradt az egész hely annak, a mi azelőtt volt, elhanyagolt balkáni kisvárosnak. A mikor a hajó horgonyt vet Valona előtt a kikötő nyílt vizében, s az albán csónakosok rozoga bárkán kiteszik az utast az izzó homokos tengerpartra. Csodálkozással néz körül az ember azon az egynehány kopott-vert sárga házon, a mely közvetlenül a víz szélén fogadja, s a melyet vámhivatalnak, majd, meg miniszterelnökségi palotának neveznek.
A város maga még nem látszik ide. Jó félórányira van messze bent az olajfáskertek mögött. Valonát talán mindenki érdekesnek és bizarrnak látja, a ki idáig nem volt még sem a Balkánon, sem messzebb Napkeleten. Különben színtelen, elhanyagolt szegényes fészek, semmivel sem különb, mint a többi keleti kisváros.
Zeg-zúgos szűk utczák, alacsony, piszkos házak, és az utczákon lomha járású, rongyokba öltözött fehérsipkás emberek. A kontúrok mindenesetre nagyon festőiek. Sugár cziprusfák közül kiemelkedő néhány dsámi-kupola, mellette mindmegannyi hófehér mináret, olajfalombok alól kitekintő apró cserepes házak, s a háttérben magasba szökkenő vad albán hegyek.
Az utczán fegyveres, marczonaképű emberek járnak, a sűrű ablakrácsok mögött a képzelet Kelet szépségeit sejti, az apró keretekből kihajlik a mirtusz meg a babérfa ága, s minderre onnan fölülről a forró déli nap vakító fehér sugara omlik. Izzón megvilágított, éles, sötét árnyékú képek.
S ez alatt a déli ragyogás alatt a fatális keleti élet mozdulatlansága tesped. Semmiről sem lehet ráismerni arra, hogy az a város egy ország fővárosa. Az előkelő Vlorák és Virjonok egy-két hatalmas konokján kívül alig van Valonában néhány félig európai értelemben vett lakható épület.
Szállóról szó sincs, úgy, hogy az érkező idegen csak valamelyik albán ismerősének a vendégbarátságára van utalva, természetesen, ha van neki albán ismerőse. A főutczája egy rövid, keskeny sikátor, van benne három-négy félig-meddig tűrhető épület, egy kevésbbé tiszta kávéház, és ezzel jóformán vége is van a Nyugatról importált kultúrának, mert a mi ezen az egyetlen egy utczán kívül esik, az már a legsötétebb Napkelet.
Ha végigjárjuk a várost, nem nagyon sokat találunk benne abból, a mit a török uralom itt hagyott emlékül. Egy-két kisebbfajta középület, hivatal, melyet a kormány épített, néhány félig kopott török katonai egyenruha a czirkáló albán csendőrön, meg egy csomó török jelzésű Mauser-puska, melyet most városi czivis, szamárhajcsár és birkapásztor egyaránt czipel.
Néhol meglátszik még az épület falán a lekapart félhold és csillag helye, mint a török uralom egyik legutolsó bús emléke az Adria mellett. Más alig maradt. De viszont az európai kultúrának sincs még valami sok nyoma idelenn. Hacsak nem veszszük Európa képviselőjének azt a néhány szekéroldalra való silány gyári portékát, a mely ott éktelenkedik a valonai bazár boltjaiban.
Ez azonban inkább szomorú, mint szemnek jóleső látvány. Kipusztult ezekből a sötét bazári boltokból a remekbevaló hires albán filigrán-munka fegyverkovácsolás, a szebbnél-szebb skófium-varrás, meg sok egyéb régi eredeti kis ipar, házi ipar és mindennek a helyét elfoglalta az a sok hitvány gyári csecse-becse, durva hamisítvány, olaszországi üveg- és cserépholmi, anilinfestékes keszkenő, meg bádog lim-lom.
Ez itt az európai kultúra. Megölte a régi ipart és művészetet, a mely szép volt és jó volt, a helyébe idehozta a nyugati gyárak söpredékét, a mely Európában már senkinek sem kell. Sőt mindezt kizárólag csak a keleti bazárok számára gyártják.
Külsőségekben nem igen látszik még itt a Nyugat hatása. Talán még inkább valami benső, szellemi fejlődés csiráit érzi az ember.
Ha nem is fejlődés még, de legalább általánosan érzett vágy a fejlődés iránt. Albániában művelt és műveletlen ember egyaránt érzi annak a szükségét, hogy haladni, lehetőleg minél rohamosabban haladni kell ennek az országnak és maroknyi népének, mert különben nagyon hamar prédájául eshetik valamelyik szomszédjának, szerbnek vagy görögnek.
A köznép ugyan meglehetősen tájékozatlan és nem sok fogalma van a nyugati műveltség mibenlétéről. Elmaradottság dolgában egyáltalán véve Albánia a legsötétebb pontja egész Európának. Az erkölcsök nyersek, az iskolázás gyenge, a rendet és a biztonságot egyedül a középkori ököljog és a vérbosszú törvénye igazgatja.
Kétségtelen, hogy az ideiglenes albán kormánynak sok gondot okoz az a kérdés, hogy miképen kellene itt fokozatosan meghonosítani a nyugati czivilizácziót, s miképen lehetne modern fogalmakkal megbarátkoztatni ezeket az ősapák szavai szerint igazodó zabolátlan hegyilakókat.
Nagyon nehezen fognak hozzászokni a modern állami élettel járó terhekhez, adóssághoz, katonáskodáshoz, nagyon nehezen fognak odaszokni az enyém és a tied szűk határai közé, és bármennyire hívei is legyenek az igazságnak, igazságszolgáltatásnak, nem igen tudnak megnyugodni a törvényszabta ítélet fölött.
A puska itt még mindig a legmegbízhatóbb bíró és a törvényszéki itélet állandóan készen van minden albán ember puskája csövében. Általában ennek a földnek három nagy betegsége van: a tüdővész, a vérbaj és a vérbosszú. Aki másképen hal meg, nem ennek a három betegségnek egyikében, az jóformán abnormis, ritka halálesetnek számít.
Az állami élet első berendezkedése még meglehetősen kezdetleges jellegű ugyan, de hisz a fejlődés mindenütt és mindig csak fokozatos. A miniszterelnökségi palota nem egyéb mint a régi török korbeli quarantaine-ház, a mely messze a várostól egyedül áll a kopár tengerparton.
Előtte két katonai sátor van felütve a homokon, ebben tanyázik a palotaőrség. Odafenn egy keskeny, szűk szobában viaszkosvászonnal leterített asztal mellett ülésezik a minisztertanács Iszmáil Kemál bej miniszterelnöksége alatt. AZ asztal nem miniszterelnökségi palotába illő asztal még, pedig az országlási gondok, a melyek ránehezednek sokkal súlyosabbak, mint talán igen sok kultúrország gondja.
De Iszmáil bej zsenialitása győzi a küzdelmet. Súlyos napokat és nehéz megpróbáltatásokat élt át ez a nép már a legrégibb időktől fogva, a mikor csak feltűnt a világtörténelemben, de bírták erővel, karral és szívóssággal. Bírni fogják ezentúl is.
Délről ugyan Görögország akarja megnyirbálni határaikat, északon pedig körülbelül egy millióra való albánt szeretne bekebelezni Szerbia a régi Ó-Szerbia területe révén, majd megmutatja az idő, hogy mennyire mennek velük. Mert e járhatatlan vad hegyek tetején sziklák és rejtekhelyek mögött, semmilyen erő elől meg nem hátrálva őrködnek még mindig a sasok fiai „és velük van ősi örökségkép Szkander-bég vitézlő erkölcse.
Dr. Mészáros Gyula.
