Meglepett a márciusi híradásban a székelyek kivándorlásáról szóló első két mondat:
„Eddig a székelyek Romániába mentek át munkára, ahonnan könnyen hazatérhettek. Most már ők is Amerika felé fordultak.”
Nem mintha nem vettem volna észre a kivándorlás folytonos jelenlétét a megelőző hónapok, évek híreiben.
Sőt a számokat is látva arra gondoltam, hogy lám, így szaporodik össze a József Attila áruvédjegyű költőnek az acsargó habon Amerikába tovatűnt másfél millió kitántorgottja – mire időben odaérünk. Tehát nem ez okozta a meglepődést.
Gondolat- és érzésidegen az útlevélügy volt számomra.
Mert az hírértékű volt, hogy két év alatt majd’ megháromszorozódott az Amerikába útlevelet kérő székelyek száma (ez összesen 1 126). Az viszont természetesnek hat, hogy ugyanekkor 10 750 székely kapott útlevelet Romániába. Végre megértettem, hogy az 1904-es év hétköznapjai – bármilyen fantáziával bírnék is – nem átélhetőek ma már.
A székelyek Romániába kértek útlevelet, hogy ott keressenek kenyeret, munkát.
Szerettek odamenni, közel volt. Semmi előítélet. Útlevél a zsebbe, irány Bukarest. Jól megvoltak. Éltek, ahogyan tudtak, ahogyan az embereknek általában semmi bajuk egymással. Na persze az nem volt maga az Amerika, de nem is kellett rezgő lábbal, szívszorongással tengeren hánykolódni.
Aztán bő másfél évtized múltán már nem annyira akartak–szerettek Bukarestbe menni.
Pedig Bukarest nem ment távolabb, csakhogy az idők során a székelyek útlevélfüggők lettek. Rajongásig megszerették azt. Sorállás napokig, hetekig, hónapokig, útlevél megkap, be a zsebbe és irány. Mondjuk Bukarest vagy New York.
Nem csoda hát, hogy az öreg székely álma is az útlevél körül forgott még a XX. század derekán túl is.
Beszámolt másnap szeretteinek, elmondta, hogy csodálatos álmot látott az éjjel: Bukarestben járt. Azok nem értették, mi volt, mi lehetett ebben csodálatos. Kérdésükre az öreg ragyogó szemmel mondta, hogy útlevéllel.
Vajon a határtalanul egységes Európában el tudja-e valaha felejteni a maroknyi székely az útlevél-vonzalmát?
