A római ghetto

Alighogy az ember befordul a római ghettóba, máris meglepetés éri. Az „örök város” minden utcza-sarkán, minden ház falához lapulva egy-egy töpörödött anyóka, lengő szakállú, biczegő koldus, vagy tolakodó, kéregető utczagyerek állja el az ember útját és mind jajveszékel, rimánkodik, utczahosszat nyomon követi az idegent és nem lehet tőlük megszabadulni, csak egy-egy rézszoldó arán.

De alighogy belépünk a ghettóba - egyszerre eltűnnek a koldusok. Túlzsúfolt, szűk, girbe-görbe utczácskákban, udvarnélküli házak között járunk. Fejünk fölött a kifeszített köteleken ott szárad a frissen mosott fehérnemű. Az emberek a házak előtt ülnek, szinte az utczán élik le egész életüket, tere-ferélnek és vitatkoznak. A merre nézünk, mindenütt tipikus, keskeny, fülledt levegőjű piszkos olasz vicolo-k ... De koldusok nincsenek sehol. A ghetto nem koldul.

Már ezért is kuriózum a „citta eterna”-nak ez a talpalattnyi földje. De kuriózum főként azért, mert - ghetto. Egész Európában már csak alig egy-két metropolisban áll még ghetto és annál különösebb, szinte fonákabb valami, hogy Rómában, a kereszténység ősfészkében, a pápák székhelyén, a hol minden utczasarkon, minden ház falán, sőt minden apró bottegaházban is szent képek lógnak és Mária-mécsesek égnek, ebben a városban, a mely a mai emberi gondolkozásban magát a katholiczizmust jelenti, - itt is élnek zsidók és kimondott ghettójuk van még ma is.

A zsidóságnak már az antik római császárok idejében is volt szerepe Rómában. Már a Krisztus előtti II. századból vannak följegyzések erre nézve, bár akkor még - mint a többi idegennek, azaz nem született rómainak - nekik sem volt letelepedési joguk a hét halom városainak falain belől. Pompejus óta azonban már itt laknak a mai ghetto helyén, a mai Porta d'Ottavia mellett, a mely azonban ekkor még nem volt kimondott ghetto.

Az első római császárság idejében különböző elbánásban részesültek Romulus városának zsidói, a kiket később a keresztényekkel együtt üldöztek, majd a mikor a kereszténység állam-vallás lett, az új keresztények részéről folyt az üldözés ellenük. Ők azonban tovább is kitartottak az „örök város” mellett és kitartásukat siker koronázta. Elérték azt, hogy a pápai udvarokban is megbecsülték őket és nem egy pápának zsidó háziorvosa is volt.

IV. Pál, a nápolyi Caraffa-házból való pápa volt az, a ki a mai ghettot, mint kényszerlakást jelölte ki a római zsidóság számára. 1556 julius 26-án költöztek be ide az örök város összes zsidói, sirva és jajveszékelve, erre a mocsaras, maláriás helyre az Istolina Tiberina tőszomszédságában, a hol falakkal és lánczokkal zárták el őket a külvilágtól. Házat nem vásárolhattak maguknak, de nehogy a házbérrel kiszipolyozhassák őket, törvényt hoztak - melynek neve „Jus Garza” volt - hogy a házbért sohasem szabad emelni a ghettoban.

Ez a kényszerfelépítés, erre az egészségtelen helyre, valóságos halálos ítélet számba ment a római zsidóság számára. De ők nem csüggedtek. Alig néhány esztendő múlva gyilkos pestisjárvány ütötte föl fejét Rómában, a mely sok ezer áldozatot szedett. Az utazókon csak lázas emberek és halottas kocsik járlak. És mégis a ghettóból, ebből a lázas, mocsaras helyről egyetlenegy zsidót sem ragadott el a rettenetes járvány, a minek oka egyrészt a rituális tisztaságukban, másrészt pedig elkülönítésükben rejlett.

A ghetto falain belül nem támadhatott a veszedelem, kívülről pedig nem hurczolhatták be, épen a pápai tilalom folytán. A pápai tilalmak pedig egyre szaporodtak. V. Pirus elrendelte, hogy este, Ave Maria után, a zsidóknak nem szabad elhagyni a ghettót és a Porta d'Mariát lánczokkal záratta el. Ugyancsak pápai rendelettel eltiltották őket mindenféle és fajta kézműves foglalkozástól és ettől kezdve a zsidókat egyenest rákényszerítették, hogy asszonyaik kuruzslással, álomfejtéssel és jóslással foglalkozzanak, de viszont megengedték, hogy a zsidó bankárok a kölcsön adott pénz után - törvényesen - 18 százalékos kamatot szedjenek.

De voltak irgalmasabb lelkű pápák is. V. Sixtus például megkönyörült rajtuk és visszaállította előbbi szabadságukat, 1586-ban kibocsájtott „Christiana pietas infelicem Hebraeorum statutum commiserans” bullájában és ettől kezdve megint fontosabb szerephez jutnak az „örök város” zsidói. Ám ez sem tartott sokáig. XIII. Innocencius pápa ismét eltiltja őket minden ipari foglalkozástól és kereskedéstől, csak azt engedvén meg nekik, hogy ócska holmikkal sáfárkodjanak.

És ekkor indultak el Róma falai között azok az apró termetű ócskás-zsidók, a kiknek ivadékai még ma is, batyús zsákkal a hátukon, bejárják Romulus városát és egykedvűen, elnyújtva éneklik: - Robba vé! Ennek a két szónok dallama egyforma talán az egész földkerekségén. A melódiának csak épen a szövege más. Mert ez a két szó az olasz - handlé kiáltás.

A kényszer-lakásban és a kényszer-foglalkozásban azonban még nem merültek ki a pápai rendeletek. Más megpróbáltatás is várt rájuk. Már XIII. Gergely pápa arra kényszerítette őket, hogy hetenként egyszer keresztény prédikácziót hallgassanak végig. Szombat esténként korbács-ütésekkel kergették a ghetto lakóit a San Bcnedetto alla Regola és a San Angelo in Pescaria templomokba, a hol dominikánus barátok prédikáczióit kellett végighallgatniuk és ha valaki nem figyelt a szónoklatra vagy elrévedezett, hát korbács-csapásokkal térítették magához.

Így tartott ez IX. Pius uralkodásáig, a ki ledöntötte a ghetto falait és ettől kezdve A zsidóság Róma bármely részében lakhat. De a szegény sorsú zsidó nép nem igen él ezzel a jogával és a ghettóban még ma is közel ötezer zsidó lakik, pedig ez a kis hely ötödrésze sincs egy háromezer lakosságú kis városkának. Az egész ghetto ma már alig két-háromszor akkora mint a budapesti Orczy-ház, - ez a magyarországi ghetto.

A közepén ott fehérlik a díszes új zsinagóga, hatalmas kupolájával Hófehér az egész épület, tiszta, barátságos és nagy fehérségével szinte kirí a régi, tarka-barka ghettóból. Alig néhány évvel ezelőtt épült és közel két millió lírába került, a melyhez nagyobb összeggel járult Róma mai polgármestere, a zsidó Ernesto Nathan és Luszati, a volt miniszterelnök.

Balla Ignácz.