|
A Nemzeti Szalon őszi tárlata
Az idei őszi kiállítás egy pár kipróbált mester kivételével csupa fiatal ember munkáját mutatja be, a kik közül Frank Frigyes és Sándor József gyűjteményekkel szerepelnek. Nemcsak képeiknek száma, hanem azok minősége is elsősorban rájuk fogja terelni a Szalon látogatóinak figyelmét. Mindkettő fiatal ember, a ki csak most áll pályája elején.
Nem árul el egyikük sem valami vívódó lehetetlenségre vágyódást, egyikük sem lep meg koraérett nagyarányu tehetséggel, de mindkettő munkássága mögött sok komoly törekvés, munka és fejlődésre képes tehetség látható. Frank Frigyes számottevő ember lesz majd arczképfestésünkben. Van érzéke a jellemzetes formák felismeréseire, technikája nem erőltetett, elég könnyen folyó, és nem is vész a routin játékaiba.
Tájképeiben erős, töretlen színek sokszoros ellentéteivel kíván hatni, mint társa Sándor József is. Mind a ketten, nagyon el tudnak örülni egy-egy tájék tarkabárkaságán, egy virágokborította parkrészlet sokszínűségén, melyet a háttérből kicsillanó rikító sárga kastélyfal még jobban kiemel. Különösen Sándor képein jut fontos szerep a színnek, melyet pastelljein tud legjobban érvényre juttatni.
Nem annyira tonusharmoniákban törekszik hatni, hanem inkább sokszínű, néhol édességre hajló tarkasággal. Ez a fajta előadási mód Frank képeire is jellemző, a mit könnyen érthetővé tesz az, hogy mindketten a müncheni akadémiára járó művészek. A galeriatonusokban dolgozó festészetnek hazája az utolsó évtizedekben a francziák hatása alatt a színekben tobzódó ábrázolásmód egyik németországi fészkévé vált a nélkül, hogy akármelyik mesterének sikerült volna a francziák csodálatos színességét még csak távolról is elérni. A müncheni festészetnek erős háttérbe szorulása különben is meglehetősen kérdésessé teszi fiatalságunknak müncheni tanulását. Valamikor, a midőn a történelmi iskola pathetikus kompoziczióit sehol sem csinálták Németországban jobban, mint Münchenben, volt értelme az ott tanulásnak, de ma, a midőn Németországban is egészen más körökre tolódott el a művészet súlypontja, nem sok értelme van.
Eltekintve attól, hogy a pesti képzőművészeti akadémiának egyes szakjain legalább is mindazt megtanulhatja a tanuló, ha nem többet, mint Münchenben, ha már többre és ujabb impulsusokra vágyik valaki, azt bizony ne Münchenben keresse. A müncheni művészeten nyugszik legerősebben a XIX. századbeli német művészet átka: a helyett hogy ösztönszerű teremtő erőből fakadna, csak egy hatalmas értelmi kultura emlékei és buzdító ereje áll mögötte. Bármerre jár is az ember Münchenben, egyebet sem lát vagy hall, mint azt, hogy e várost lakói Isar-parti Athénnek, az ujabbkori sőt a legújabb művészet nagy metropolisának nevezik. E mögött azonban egészen más valóság rejlik. A festészet terén a vezetés az északi németek kezébe ment át.
Ezek sem alkottak valami nagyszerűt vagy korszakost de a vezetés, a lüktető élet ereje ma már az övék, München azonban csak emlékeiből él, annak a hatalmas erőlködéseket kifejtő királykorszaknak dicsőségéből, melyet ma már csak mesterségesen lehet utánozni. Maga a müncheni élet sem valami sok impulzust nyújtó. Eléggé álmos, inkább kis, mint nagy város, pezsgő élete nincsen, izgalmi, szenzácziói sincsenek. Teljesen hiányzik belőle az életnek az a lüktetése, mely Párisi a XIX. század nagy művészeti nevelőjét, legkisebb zugutczájában is áthatja. Álmos hangulatokból pedig nem sok művészi buzdítást és nem sok munkaerőt lehet meríteni. Ma már ne Münchenbe járjunk tanulni. Farkas Zoltán. |