A mult évben még csak vágy volt az 1920. évi magyar olimpiász, halvány, ködbevesző, szinte fantasztikus reménykedés. Ebben az évben már lehetőség lett belőle, a mivel nemcsak nálunk számolnak, hanem a külföldön is. S mire fölépül a magyar Stadion, tehát a berlini olimpiász évében, már bizonyosság lesz a vágyból, a reménykedésből, a lehetőségből. Ez tűnt ki éles konturokban Berlinben, az atletika világkongresszusán.
Akadtak kishitüek, a kik ijedten álltak félre s még a szemüket is eltakarták félelmükben, a mikor zászlót bontott a magyar sport és Budapestnek követelte az 1920. évi olimpiászt. Az volt a jelszó, hogy gyönge hozzá Magyarország, nemcsak anyagi erőre, de sporterőre is. Nem Ausztriában hirdették ezt rólunk, ami természetes és érthető lett volna, hanem magyar földön, magyar sportsmanek. Az osztrák intrika csak társult a magyar aggodalmakkal, de az is lehetséges, hogy fegyvernek használta föl őket.
Mikor aztán elült az osztrák fölbuzdulás s az ismeretes királyi audiencia nyomán ugy látszott már, hogy a csöndes, de mindig eredményes munkálkodás sora következett el, uj akadályok támadtak, a melyeket megnövelt az idő és a távolság s a melyekkel, ugy látszott, nem tud megbirkózni a magyar sport.
Az egyik akadály az az ígéret volt, amelyet Róma kapott. Kérdezhetnők ugyan, hogy ki adta és ki kapta az ígéretet, de nem tesszük. Inkább elhisszük Iszer Károlynak, hogy Stockholmban Olaszországnak ígérték oda az 1920. évi olimpiászt. Furcsa ugyan, hogy az ígéret ellenére elsőbbségi jogot, formális opciót adtak Magyarországnak, de hát Stockholmban ugy látszik vagy komolytalan emberek voltak a nemzetek delegátusai vagy pedig kétszínű játékot űztek.
Méltán voltunk tehát kíváncsiak, hogy a nagy ígéret tulajdonosa a boldog Olaszország milyen szerepet játszik Berlinben, az atletika világkongresszusán. Kik képviselik az olasz sportot, milyen Olaszország standardprogram javaslata s hogyan korteskedik a római olimpiász érdekében.
A válasz igazán frappáns és mindent megvilágító volt. Olaszország képviselői meg sem jelentek Berlinben, ország-világ előtt dokumentálva vele azt, hogy Olaszországot nem érdeklik különösebben az olimpiai ügyek. Olaszország távolmaradása csirájában megölte a római olimpiászt, a min nem segítenek már a legrózsásabb ígéretek sem. Az olaszok olimpiai bizottsága is fölmondott a svéd olimpiász óta.
Még mumusnak is gyönge tehát a római olimpiász s ezért keltett némi visszhangot Hollandia állásfoglalása. Ismeretes, hogy Hollandia Amszterdam részére követelte az 1920. évi olimpiászt s a megalakult hollandus olimpiai bizottság rövidesen kétmillió koronát gyüjtött a célra. A hollandus rémet is a berlini atléta kongresszus takarította el az utból.
Nemcsak azért, mert Hollandia is távol maradt a kongresszustól, hanem mert nem is lett volna ott keresnivalója. Hollandiában egyetlen sportág mozog valamelyest nívón a football, míg a többi, köztük a tulajdonképpeni olimpiai sport az atletika is meglehetősen el van hanyagolva, a mi minden lehet, csak jogcím nem, egy olimpiász rendezésére.
Annál különben és tartalmasabban szerepelt Magyarország a berlini kongresszuson. Nemcsak figyelembe vették, hanem respektálták is, a mit élénken bizonyít az, hogy Stankovits Szilárdot beválasztották a Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség elnökségébe. Nemcsak a MASz alelnökét tisztelték meg ezzel, hanem Magyarország sportját is, a melynek erejét örömmel ismerik el az egész világon.
Ez az elismerés a magyar olimpiász legnagyobb garanciája. Olyan pillér, amire érdemes építeni, mert nem személyes máról-holnapra megváltoztatható ígéreteken alapszik. Az a meggyőződésünk, hogyha egyformán komolyan akarják fönt és lent, mire elérkezik a döntés órája, ellenfél nélkül kapja meg Magyarország az 1920. évi olimpiászt.
