Magyar emlékek Krakóban

 Bár hazánk már Árpádházi királyaink alatt élénk politikai összeköttetésben állott a szomszéd Lengyelországgal s bár ez összeköttetések még sokasodtak a Lengyelországot hazánkkal perszonál-unióban egyesítő Nagy Lajos és a Várnánál hősi halált halt I. Ulászló idejében: szorosabb műveltségtörténeti kapcsolatok a két ország között csak a renaissance-kor óta keletkeztek. E kapcsolatok emlékszerű bizonyítékait legnagyobb részt Krakó, Lengyelország egykori fővárosa, a régi lengyel műveltség emlékeinek e nagyszerű Pantheonja őrzi.

A renaissance műveltség és művészet csiráit Lengyelország Magyarországból kapta I. Jagello Zsigmond révén, a ki mint herczeg a magyar udvarnál tartózkodott. Az Olaszországban keletkezett új műveltségnek az Alpeseken túl, Francziaroszágot, Németországot megelőzve, hazánk volt első hódolója s közvetítője a szomszédos kisebb államok, így Lengyelország felé. Zsigmond, az 1499-ben rommá égett krakói királyi palota, az ú. n. Wawel újjáépítéséhez olasz építésektől Magyarországon vásárol terveket. 1502-ben meghívja Magyarországból Franciscus Italust, aki a várpalota nyugati részét, a főkapuval és a gazdagon díszített második emeleti erkélylyel építette.

Később más, közvetlenül Olaszországból hívott művészek folytatják a Wawel építkezését s ezen kívül is egy évszázadon keresztül számos palotát és templomot emelnek Krakóban, úgy, hogy a város nem egy utczájában az a benyomásunk van, mintha valamely nagy művészeti multtal biró olasz városban járnánk. Vannak azonban a krakói renaissance építészetnek, részben szintén olasz művészektől származó olyan emlékek is, melyek elütnek az olaszországi épületektől és stílbeli kapcsolatot árulnak el a XVI – XVII. században dívott ú. n. felsőmagyarországi renaissanceszal.

Ez építkezésnek Krakóban prototypusa a főtéren álló posztócsarnok, a Sukiennice, jellegzetes, hatalmas, erőteljes tagolt oromfalával. Sokat vitatott s véglegesen mind ez ideig eldöntetlen kérdés, vajjon Lengyelországot vagy hazánkat illeti-e az elsőség ez építészeti modor kialakításában, melynek a két országban mindenesetre vannak elütő sajátságai.

Olasz építészek mellett olasz szobrászok is dolgoztak Krakóban, s kivált nagyszámú síremléket faragtak, melyen az elhúnyt alakja többnyire szepességi vörösmárványból készült. E síremlékek közt egyike a legpompásabbaknak és legérdekesebbeknek az 1576-86 közt a lengyel trónon ülő Báthory Istváné, a Wawelen lévő dómnak Báthoryról elnevezett kápolnájában. Özvegye, szül. Jagello Anna megrendelésére Santi Gucei firenzei származásu szobrász 1595-ben készítette.

 

A fehér és vörös márványból nagy művészettel faragott síremlék az egyébként is díszes kápolna baloldali falához van építve. Czímerekkel ékesített magas talapzat fölött hatalmas, hármas tagozatu építmény áll, melynek félkörívvel záródó s erősen kiemelkedő középső része alúl Báthoryt pánczélban, palásttal, fején koronával, fekve ábrázoló vörösmárvány domborművet foglal magában, fölötte két puttótól tartott s ugyancsak vörösmárvány fölirati táblával. A síremlék stíltörténetileg is fontos emlék, mert a krakói olasz renaissancenak barokba való átmenetét jelzi.

Krakó tele van Báthory-emlékkel, a mi nem csoda, mert, bár csak egy évtizedig uralkodott, egyike volt a legnagyobb lengyel királyoknak, kinek népszerűsége a lengyelek közt ma sem csökkent. Uralkodása alatt kivált a csata és arczképfestészet lendült föl Lengyelországban. Báthory szerette magát lefestetni; számos korabeli arczképe látható Krakóban, valamennyi a lengyellel rokon magyaros viseletben ábrázolja.

Méretben legnagyobb, művészileg legkülönb portréját 1583-ban a boroszlói Martin Koebner (vagy Kober) festette, a ki hosszabb ideig volt udvari festője; az élénk szinezésű kép ma a krakói misszionáriusok tulajdonában van. Magyar festőt is foglalkoztatott udvarában, Turbulya Tamást, a kit 1579-ben, Czegán előnévvel nemesi rangra emelt, a kinek műveit azonban nem tudjuk kimutatni.

A lengyel trónon egyik utódjának, II. Ágostnak udvarában is dolgozott magyar festő, Mányoky Ádám, a kiváló arczképfestő, kinek az említett uralkodót ábrázoló s 1710-20 tájt készült képe ma a krakói Nemzeti Muzeumban függ. Báthory jellegzetes vonásaival, fején elmaradhatlan forgós süvegével gyakran találkozunk a krakói Czapski-múzeum pénzei és érmei között: a múzeumnak 10 dukátos aranyból Rigában vert Bátory-érme unicum, csak ezen egyetlen példányban ismeretes.

 

Kardját, s finommüvű, zománczos és drágaköves két forgóját a Czartoryski-gyűjtemény őrzi; az egyik forgó a nagy fejlettségű erdélyi ötvösművészet félreismerhetlen alkotása. Föltehető, hogy Bátoryval a magyar ötvösség számos kiváló alkotása vándorolt át a Kárpátok tulsó oldalára, s nincs kizárva, hogy magyar ötvösök is megtették ugyanezt az utat. A krakói templomok gazdag kincstáraiban látható néhány XV. századi sodronyzománczos kehely azt bizonyítja, hogy magyar ötvöstárgyak már korábban is export tárgyak voltak Lengyelországban.

Sajátos jelensége a régi krakói művészetnek, hogy míg építészete és márványszobrászata hosszú ideig olasz hatás alatt állott, addig az egykorú festészet és faszobrászat csaknem teljesen ment maradt tőle. A művészet mindez ágának Krakóban közös sorsa volt azonban, hogy mindegyikben a legkülönbet nem odavaló, hanem ott hosszabb-rövidebb ideig csak megtelepedett művész alkotta.

Ilyen volt az 1514-ben Krakóban telepedett kulmbachi festő, Hans von Suesz, a kinek hatása Lengyelországon túl Északmagyarországig eljut, Hans Dürer, a nagy Albrecht Dürernek ugyancsak festő öcscse, a ki 1526 tájt jött Krakóba s a XV, századi fafaragásnak legnagyobb mestere aVeit Storz, a krakói Mária-templom pompás, nagy szárnyasoltárának (1477-81) alkotója, a ki bennünket nemcsak azért érdekel közelebbről, mert családjának eredetét némely lengyel tudós hazánkban keresi, hanem mert hatása, főként jeles tanítványának, lőcsei Pál mesternek révén Felsőmagyarországon messze kihangzott.

A régi északmagyarországi művészetnek számos kapcsolata volt a Lengyelországival, a minek magyarázatául első sorban azon körülmény szolgál, hogy Zsigmond királyunk 1412-ben 13 szepesi várost elzálogosított Ulászló lengyel királynak; 1772-ben Mária Terézia szerezte vissza azokat s ezzel az utolsó ajtó is bezárult, melyen át a két nemzet műveltségi hatásait egymással kicserélte.