Az immunitás az állati vagy emberi szervezetnek az a képessége, mellyel egyes, különféle betegséget okozó tényezőkkel szemben oly módon lép föl, hogy e kórokozók (rendszerint baktériumok) által okozott betegséget az illető ember vagy egyáltalában nem kapja meg, vagy ha megkapja is, ez csak nagyon enyhe tünetek közt történik, - ugy hogy az a másik ember, aki nem immunis, ugyanabban a fertőző betegségben igen sulyosan betegszik meg, sőt abba bele is halhat.

Az immunitás nem általános, ami azt jelenti, hogy nem minden betegség ellen véd meg, vagyis valaki immunis lehet például a ditériával szemben, de nem immunis (tehát fogékony) a tifusz iránt. Az immunitás lehet vagy veleszületett vagy szerzett, sőt a fogékonyság is különböző egyes emberfajoknál a különböző betegségek iránt. Igy a négerek sokkal nehezebben kapják meg a maláriát és a sárgalázat, mint a fehérbőrüek, míg ellenben a tüdővésszel szemben igen fogékonyak. Ez tehát a veleszületett immunitásnak a kétféle fokozata, s épen igy kétféle lehet a szerzett immunitás is: - vagy természetes vagy mesterséges.

Természetes akkor, ha valaki bizonyos betegségen átesett; például, aki a himlőt, vörhényt, kanyarót vagy tifuszt kiállotta, évekig immunis marad e betegségekkel szemben, vagyis nem kapja meg azokat. Más betegségek - például a diftéria vagy az influenza - után már sokkal rövidebb az immunitás. A természetes immunitásnál sokkal fontosabb a mesterséges immunitás, melyet a tudomány gyógycélokra alkalmaz. Ez az alapja a himlőoltásnak is, melyet Jenner angol orvos talált föl. Az oltóanyag ugyanis nem más, mint himlőben szenvedő tehenek himlőhólyagjának a tartalma. Ha ezt az anyagot az emberre oltják, akkor ez az anyag nem okoz himlőt, sőt ellenkezőleg: a szervezetet ellenanyagot képzésére ingerli s ezek az ellenanyagok (antitoxin) megszaporodván, immunissá teszik a szervezetet a bevitt baktériumos mérgek (toxin) által okozott betegséggel szemben, melynek tünetei ekképen nem is fejlődhetnek ki.

Természetes, hogy a szérumkezelés épen oly aggodalmas figyelmet követel, mint a fertőző betegek ápolása, s legcélszerübben az erre rendelt kórházakban, intézetekben végezhető. Mert a fertőzés a legnagyobb veszedelmek egyike, melyben régente, míg a fertőzés természetét nem ismerték, sokkal több beteg pusztult el, mint amennyit maga a betegség megölt. Ha például nem tiszta a müszer, mellyel a sebész beolt vagy operál, könnyen fertőző anyag juthat a sebbe és kész a vérmérgezés, mely kérlelhetlenül megöli a beteget. Viszont a fertőző betegségeket (kolera, tifusz, kanyaró stb.) mások is megkaphatják, ha a beteggel akár közvetlenül (kézfogás, megcsókolás), akár közvetve (pénz, ágynemü, ruha, könyv) érintkeznek.

Ezért különitik el a ragályos vagyis fertőző betegeket s bizzák ápolásukat erre hivatott és képzett egyénekre. A kulturállamokban rendszeres tanfolyamokat rendeznek a betegápolók és ápolónők helyes irányu kitanitására s az oktatás egyöntetüségének érdekében már 1899-ben megalapitották Londonban a betegápolók világszövetségét. Mert nemcsak az a fontos, hogy az ápoló türelmes, gyöngéd és figyelmes legyen a beteg iránt, hanem az is, hogy minden tőle telhető módon csökkentse fájdalmait, szenvedéseit, akár testiek, akár lelkiek is a gyötrelmei. Hiszen az elgyöngült beteg nem segithet magán!