Földünk őstörténetének másodkorát három részre osztja a tudomány? A triász, a jura- és a kréta-korszakra. Ez a Föld történetének középkora, melynek már egyformán gazdag a növény- és állatvilága. A valódi fenyőfélék óriási erdőségekben tenyésznek s később helyenként hatalmas széntelepekké halmozódtak föl, az állatvilágban pedig fénykorukat élik a csuszómászók, vagyis hüllők.
Nemcsak, hogy temérdek fajtájuk és a vízben, szárazon és levegőben egyaránt, hanem oly óriási alakokká fejlődnek, amilyen nagy állatok sem azelőtt sem az után nem voltak a Föld hátán. A jura-korszak állatvilága a mai viszonyoktól teljesen elütő képet ád: óriási hüllők, hátsó lábaikra és farkukra támaszkodva, esetlenül ugrálnak a komor erdőben, a mocsarakból pedig undok szörnyetegek másznak elő. És végtelen tengereit megtöltik a halgyíkok és tengeri kígyók, az ichthiosaurusok, melyeknél félelmetesebb szörnyetegeket a leglázasabb fantázia se teremthetett volna…
Akkortájt langyosvízű sóstenger hullámzott hazánk nagy alföldi medencéjében, a Kárpátoktól le Krassó-Szörényig s Brassó vidékétől keresztben a baranyai Mecsek-hegységig, mert a jura korszak közepén az óceán messze elárasztotta a kontinenseket. Ebben a korszakban emelkedtek ki a fiatalabbkoru homokkövek közül a Kárpátok óriási, magános mészkő-szirtjei, a Kis-Kárpátoktól a sárosvármegyei hegységig: hazánk leggyönyörűbb tájékai, melyeknek szakadékos fehér falai gyönyörűen emelkednek az erdősséggel borított kárpáti homokkövek fölé.
És ezek a hatalmas szirtek mind apró, egysejtű állatok kagylóhéjaiból keletkeznek, ugy hogy a finoman megiszapolt irókréta 300-szorosan nagyító üvegen át nézve, megmutatja a radioláriák, a globigerinák, a foraminiferák gyönyörű formáit, míg a nyugati Kárpátokban, Tata vidékén, a csikvármegyei nagyhagymási hegyekben, Anina körül és a pécsi hegységekben mindenütt olyan szép ammonit-kagylómaradványokat fejt ki a bányász csákánya a mészkőhegyekből, amilyenek csak a sváb Jurában és a Kaukázusban találhatók.
És ebben a tengerben olyan szörnyetegek hemzsegnek, melyekhez képest a mai emberevő cápák igazán kezes bárányok és ártalmatlan, apró állatocskák. Ott volt az óriási halgyík – az ichthiosaurus, - amely tüdővel lélegző, csupasz bőrű, egészen halformáju tengeri gyík volt s 10 méter hosszura is megnőtt. Hatalmas fogsora, melyet a krokodilus örökölt tőle, azt mutatja, hogy félelmetes ragadozó volt s gyomra tartalmából, a sváb Holzmadenben talált leletekből, megállapította a tudomány, hogy szépiákkal, halakkal és hüllőkkel táplálkozott.
Mellette ott uszkált ez a tengeri kígyó, melynek képét itt mutatjuk be olvasóinknak: a filadelfiai muzeumban őriznek egy 45 láb hosszu, ilyen őskori kígyót, de ez a kisebbek közül való, mert a meglett példányok 25 méter hosszura nőttek. Elképzelő most, hogy micsoda titáni harcokat vívhatott ez a két fenevad a jura-korszak óceánjaiban, ha prédakeresés közben véletlenül egymásra talált. Hiszen a küzdelem a létért egyidős az első élő lény megjelenésével a földön, s ez a két szörnyeteg bizonyára nem csak a megélhetésért, hanem a tenger végtelen birodalmának uralmáért is megvívott egymással!...
És azután mégis hirtelen, nyomtalanul tűnt el mind a kettő a jura-korszak végén, mintha valami világkatasztrófa pusztította volna el egyszerre valamennyit, vagy mintha betelt volna az idejük s valami titkos betegség, talán korai aggság, mind egy szálig kiölte volna a halgyíkokat is, a tengeri kígyókat is. Az óceánok rettegett kalózait, melyeknek fölfegyverkezésében a természet valósággal remekelt, ugy hogy sem az előtt, sem azóta nem alkotott ezekhez hasonló, tökéletes ragadozókat. – Miért pusztultak ki hát és hogyan pusztultak el?...
A feleletet ismét a tudomány adja meg erre a kérdésre is. Azért, mert a halgyík és a tengeri kígyó, az óceánoknak ez a két félelmetes fölfegyverzett rablója, mely vígan ropogtatta a kemény kagylókat, páncélos halakat és szépiákat, később lassankint elvesztette fogait s ily módon véttelen lett minden harapós tengeri állattal szemben. Nyilvánvalóan oly kényelmes lett a megélhetésük a jura-korszak végén, hogy nem volt többé szükségük a fogaikra, melyek aztán, kiesvén a használatból, lassanként elcsökevényesedtek.
És amikor megjelentek az uj vadászok, - a cápák és a cetek, - akkor megkondult a lélekharang a halgyík és a tengeri kígyó fölött. Mert hogyan is állhattak volna ellent, például, az ős-cápák támadásának, mikor ennek 15 cm. hosszu és 12 cm. széles fogai voltak? Az lehetett csak nagyszerű „küzdelem a létért” mikor ezek a félelmetes kolosszusok gigászi harcaikat vívták a jura-korszak tengereiben! Tíz-husz méteres szörnyetegek, ahogy egymást marva, toronymagas hullámokat korbácsoltak végvonaglásukban a vérükből pirosra festett tengeren!
Sie transit gloria mundi, - az állatok világában is. A jura-tenger két félelmetes rablóját legyőzte a cápa és a cet s átcette tőlük a tenger uralmát. A krokodilus fölhuzódott a folyókba, egészen a meleg földrészek belsejébe; a halgyík és a tengeri gyík pedig, mint alkalmatlanok, nyomtalanul eltűntek a létért folytatott nagy küzdelemben. Az történt velük, ami a magasabb rendű fejlődésre képtelen élőlényekkel általában történik, akármely családba tartózzanak is.
A fajok harca ősidőktől fogva tart az élők világában s évmilliók óta egy perc se szünetel. Ahogy az amerikai bölény utolsó pár száz képviselőjét államköltségen tartja most az Egyesült-Államok kormánya a National-parkban, száz év mulva alighanem lépen ugy államköltségén fogják tartani a rézbőrű indiánok utolsó képviselőit is, hogy végképen ki ne pusztuljon az Uj-világ őslakossága. Ha ugyan az ember legalábbis oly irgalmas lesz a felebarátjai, mint a fenevadak iránt…
