Márkus Emilia otthonában

Távol a nagyváros gőzös levegőjétől, meszszenyúló hegyek mellett a széles, illatos rét vidám kankalin virágai kaczérkodnak a ragyogó égboltozattal, köröskörül a pompázó nyár gyönyörűsége s a kies Hűvösvölgy elbűvölő magányossága öleli át az odaérkezőt, a mint a kanyargós út szélén halad fel a zöldellő fáktól sötétlő Hidegkúti útra. De a nagyvárosi kultúra ide is eltévedt. Jobbra-balra modern stílusú villák emelkedtek a mesterien rendezett parkok mögött s bizony igen gyakran durván megtöri a szépséges út csendjét egy-egy autó lihegő pöfögése.

Az ötvenegyes fekete vasrácsos park közepén, egyedül büszkén áll egy ó-római stílusú villa. Elbűvölten bámuljuk a nagyszerű architektúrát s a mint megakad a szemünk a bejáró klasszikus márványoszlopain, önkéntelenül a római Campagnában képzeljük magunkat. Mintha a régi klasszikus világ valamelyik csodás palotáját varázsolta volna ide a budai hegyek közé valamelyik jókedvű Isten, hogy jusson nekünk is valami a ragyogó ó-római kor művészétéből:

Nem közönséges lakója van a villának. A mi nagy drámai művésznőnknek, Márkus Emiliának nyújt stílszerű hajlékot a klasszikus alkotmány, a melyet a kényes és finom artisztikus ízlésű művésznő óhajára, a római Campagno klasszikus stílusában terveztek meg Jansky Béla és Szivessy Tibor műépítészek.

A belső millieunek ragyogó lelkében Márkus Emília gazdag és sajátos egyénisége csillan fel. Ő nemcsak a színpad, hanem az otthon művésznője is. A mint a két klasszikus márványoszlop között befelé megyünk, egy gyönyörű hallban találjuk magunkat. Négy márványoszlop fog körül bennünket s ugyancsak márvány padlózatán gyönyörű süppedő perzsaszőnyegek fogják fel lépteink neszét.

Csupa finomság, előkelő művészet e ragyogó otthonnak minden egyes zuga. Az előcsarnokból egy nagy fekete tölgyfalépcső vezet fel az emelet karzatára, a hol a nagy művésznő otthoni próbáit szokta tartani. Széjjelnézünk. Három fekete faragott velenczei láda szolgáltatja az ülőhelyet s a sarokból egy ezüstözött hintaló kaczérkodik velünk; a firenzei Viscontiaké volt a XVI. században.

Innen átmegyünk egy szépséges télikertbe; gyönyörű színes azaleák virítanak ki a pálmaerdők sötétjéből, és a tömérdek fehérbóbitás jázmin hódító illata teli lehelte a levegő athmospheráját. Mintha egy ragyogó földi paradicsomba tévedtünk volna be, úgy elfog bennünket a hangulat. Nem akarunk mozdulni innen, a lábaink gyökeret vertek. A mint így elmélázunk, az illusztris asszony beszél hozzánk kedvesen, közvetlenül az ő megszokott finom modorában.

Annyi melegség vau a hangjában és rengeteg nagy érzések törnek fel lelke mélyéből, a mint magáról a művészetről beszél. A zongoraszobában megmutat nekünk egy csodaszép ó-kastiliai függönyt, a melynek párját a Louvreban őrzik. Pulszky örökéből maradt a nagy művésznőre a horribilis értékű függöny és az ő nagy művészi érzéke stílszerűen helyezte azt el gyönyörű otthonában.

A szalon renaissance kandallóján egy eredeti nagyértékű Donatelló fejben gyönyörködünk, de e műkincsen kívül a kanapé felett megpillantunk egy csodaszép olajfestményt, Tizian fehér kutyáját. Áhítattal állunk meg a halhatatlan mester képe előtt és ismét az az érzés járja át lelkünket, a mely érkezésünkkor ott künn a pompás kertben, a midőn megpillantottak a klasszikus oszlopokat. Nem! Mi most nem vagyunk itthon, mi künn bolyongunk valahol a római Campagnában.

Az ebédlőn keresztül visszajutunk az előcsarnokba, de útközben találkozunk magyar művészettel is. Egy nagy Lotz képen kívül Rippl-Rónai érdekes festménye, a Márkus Emília szőke hajú feje néz reánk nagy búzavirágkék szemeivel. A művészi hajlékban kellemes, finom tónus ömlik át a lelkünkben különös érzéseket fakaszt. Elénk varázsolja Márkus Emília hatalmas alakításait, az ő utánozhatatlan nagy művészetét.

Ilyennek képzeltük el az ő tűzhelyét, a hol a művészeten kívül a melegség és szeretet is körüllengi az otthont az illusztris művésznő közvetlen egyéniségével. A mint kifele megyünk, gyönyörű fehérszőrű macska jön felénk. Virgoncz ugrással úrnője mellett terem s hízelkedve simul a háziasszony fekete selyem szoknyájához. Márkus Emília kedveskedve szól rá a kis állatra s szelíden megdorgálja csintalan viselkedéséért.

Künn vagyunk ismét a kertben. Karcsú rózsafák ágain zöld levelek bóbiskolnak az ifjú tömör bimbók kaczérkodására. A késő délután magával hozta a Hűvösvölgy megszokott csendjét s felénk kergette a kankalinos rét isteni muzsikáját, hogy körül zizegje ennek a sajátságos asszonynak klasszikus hajlékát.

Kovács Lydia.