Vége a színházi saisonnak

Kint kánikulai melegek, bent kongóan üres nézőterek, immel-ámmal végigjátszott előadások, - csakugyan itt a nyár, vége a színházi saisonnak; egy-két nap és a hagyományos zárópróba után, a melyet hallomásból mindenki ismer, a valóságban a legkevesebben láttak, becsukják a színházak kapuit, közönség, színészek elszélednek s csak a szellős nyári szinházak emlékeztetnek már arra, hogy szinjátszás is van a világon.

Nem is lesz rosz két hónapig szinháztalanul élni, hiszen nem volt olyan mennyei gyönyörűség színházi életet élni. A legrosszabb saisonok egyikét éltük át; nem sok volt benne, a mire örömmel és szeretettel emlékeznénk vissza. Bukott darabok, bukott előadások hosszú sora maradt mögöttünk, a legtöbbjére már most is alig bírunk visszaemlékezni s alig két-három előadás, a mi egy kis nyomot hagyott lelkünkben.

Valamennyire jó saisonja csak a Magyar Színháznak volt. Egy nálunk szinte példátlan nagy színházi siker: Molnár Ferencz A farkas-áé végig kisérte az egész saisont s technika és még inkább a közönséggel való kontaktus dolgában körülbelül a tetejét mutatta annak, a mire a mai magyar színpadi irodalom képes.

Ez a darab s a Liliom bécsi előadása erősen megnövelte Molnár írói súlyát idehaza és a németeknél is, meggyőzött mindenkit arról, hogy ez a brilliáns iró mégis több annál, a minek hiresztelni kezdték, nemcsak ügyes technikus és elmés számító, hanem a szinpadi fonnának egyik legkiválóbb mestere az egész mai drámairodalomban s van benne valami a költőből is, - csak mondanivalója kimélyülésén múlik, hogy súlyosabb és irodalmi jelentőségre is több számot tartó művésznek ismertessék el.

Rajta kívül is maradnak a Magyar Színházból kellemes emlékeink: A miniszterelnök, a kabarétól végkép elszakadt Nagy Endre kedves, igénytelen, de talán ép ezért rokonszenves darabja, A nagyúr, mely gróf Bánffy Miklós személyében egy új, lendülettel teli művész-egyéniséget revelált, a kinek csak bizonyos formai fogyatékosságain múlt, hogy még nem tudott igazi tartós gyökeret verni a közönség érdeklődésében. Nem szabad megfeledkezni Bródy Sándor három kis darabjáról sem, melyek közül kettő komoly irodalmi megbecsülést szerzett s talán a legkészebb, tartalomban is legérettebb mindabból, a mit ez az érdekes és sokat vitatott iró a szinpadon eddig adott.

Ebben körülbelül meg van említve minden, a mit a most zároló szinházi saison a magyar drámában figyelemreméltót adott, - csak épen Hajó Sándor vigszinházi tragikomédiáját, a Lakájok-at kell még emlitenünk, mint talán valamennyi között a legdisztingváltabb darabot.

 

A többi új magyar darabokról kár volna most újra beszélni, - örökre eltűntek, hadd fedje őket a feledés homokja. Ebben a világításban kissé lelohad az a túlerősre szított optimizmust a melylyel a magyar írók külföldi sikerei nyomán drámánk jelenét és legközelebbi jövőjét hajlandók voltunk nézni. Nem igen dicsekedhetünk újabbi fejlődéssel s a túlzott nagy reményekből visszaestünk a mérsékeltebb valóság sivárabb, de reálisabb talajára.

Bizony, attól még messze vagyunk, hogy a nagy magyar drámáról, egy sajátképeni magyar drámai iskoláról beszélhessünk. Míg liránk az utóbbi tiz-tizenöt év alatt megújult új formákat talált a lelkileg átalakult magyarság lelki állapotának kifejezésére, míg regényünk is az utóbbi években a jelentékeny fejlődés kezdő jeleit mutatja a psychologiai elmélyedés és a magyar élet pontos és megelevenítő tükrözése dolgában, - addig drámánk minden vívmánya mindössze abban foglalható össze, hogy meghódította az európai dráma technikai színvonalát s ezen a réven nemcsak a mi színházaink műsorában jutott uralkodó szerepe, hanem a német szinpadokon is számbajövő tényezőjévé lett a repertoireoknak. Sem új technika eszközöket nem adott az egyetemes drámának, sem a drámai formába nem hozott új eredeti elemeket, sem az élet és a világ új felfogását nem revelálta.

Nem szabad azonban igazságtalanul ítélni. Egy kevésbbé sikerült színházi saison még nem jelent sokat. Mindenesetre nekünk az is nagy dolog a közelmúlttal szemben, hogy az ügyes és tehetséges drámaírók gárdája révén mindjobban függetlenné válik színházunk a külföldtől, a közönség érdeklődése ma már a saját termésünkre konczentrálódik s a magyar darab már nem az a járulékos, becsületből színre hozott valami, a mi még nemrég is volt, hanem fődologgá lett, a mely mellett csak másodsorban jön számba a külföldi termés.

Erre a függetlenedésre pedig szükség volt. Ez az első lépés, hogy drámánk belsőleg is függetlenné váljon, ne maradjon merő visszhangja a külföldi váltakozó irodalmi áramlatoknak és divatoknak, hanem legyen eredeti, a magyar életből sarjadott, önálló hagyományon alapuló. Az eddig elért sikerek a szinházakat is bizakodóbbakká tették, a közönséget is, általában fokozták a magyar darabok prestigeét, tehát fokozták a magyar iró önbizalmát és bátorságát is. Ezzel megvetették azt az alapot, a melyen az igazi, eredeti magyar dráma kialakulhat.

Minden irodalmi műfaj között a dráma az, a mely csak megfelelő talajon és megfelelő hagyományokra támaszkodva virágozhatik. Nagyszerű lírai költő, még nagyszerű regényíró is támadhat elszigetelten, magában, a máskülönbeni viszonyoktól függetlenül, nagyszerű drámaíró csak ott jöhet, a hol a színház és a közönség preparálva van rá, a hol intelligens közönség érdeklődésétől támogatott élénk színházi élet vár befogadására.

Mai drámaíróink ezt megcsinálták, - színházaink játszóképessége és közönségünk befogadóképessége kétségkívül fejlődött az utóbbi időben, az a nagy magyar drámaíró, a kinek eljövetelét még mindig lessük, ma már bizonyára könnyebben megtörné a maga útját, mint csak tiz év előtt is - küzdenie bizonyára kellene, mert küzdelem, ellenállások leküzdése nélkül semmi nagy dolog nem érvényesül, de volna hol megvetnie a lábát s volna módja a győzelemre.

Csak jönne már az a nagy drámaíró! Milyen jó volna egyszer küzdeni valakiért, lelkesülni, meg nem értőket felvilágosítani, rosszindulatúakat leczáfolni, közömböseket felrázni, - egyebet is csinálni, mint kis sikereket és kis bukásokat regisztrálni szokványszerű kritikákban!  A mai magyar dráma mindenesetre több kilátást nyújt drámánk virágkorára, mint a tiz év előtti. A kilenczvenes évek nemzedékében alig voltak ketten-hárman, a kik jelentékenyebb színpadi sikereket arattak s az egész évtizedben alig merült fel két-három magyar darab, a mely többet is kielégített volna a pillanatnyi szükségletnél.

 

Ma fiatal, tehetséges és fejlődésképes írók egész gárdája törekszik a szinpad felé, zajos sikerek büszkeségével, legalább részben beváltott ígéretek tőkéjével s a mi az íróra a legcsábítóbb, a szinpadi siker ma már senkire nézve sem elérhetetlen fantom, könnyen reális valósággá válhatik mindenki számára, a ki fel van készülve elérésére. Az egész irodalom drámák és drámatervek tömegével van tele, alig van ambicziózusabb iró, a ki legalább a fejében ne hordana egy-két színpadi művet.

S a ki csak valamit érőt tud produkálni, ezerszerte könynyebben jut a nyilvánosság elé, mint a közvetlenül előtte jártak, mert nem találkozik előzetes bizalmatlansággal csak azért, mert eredeti darabbal jön. Élénkség és változatosság dolgában mai drámairodalmi életünk külömb mint irodalmunk bármely más koráé volt s tagadhatatlan, hogy irodalmi színvonal dolgában is előbbre jutottunk. Számításnak, spekulácziónak, mint minden olyan helyen, a hol nagy anyagi sikerekről is lehet szó, természetesen tág tér nyílik itt is, de a termést nem a silányabbja, hanem a java szerint kell megítélni és csak a roszindulat tagadhatja, hogy az a néhány magyar darab, melyeket mint az utóbbi évek termésének javát említhetünk, irodalmi szinvonal dolgában is fejlődést mutat.

Drámánknak mégis csak disztingváltabb lett a tónusa, a magyar színpadi nyelv legalább fordulatosság, elevenség és a dialógus élezettsége dolgában gazdagodott, a magyar élet néhány új vonása is utat talált a színpadra. Örvendetes dolog az is, hogy néhány feltűnőbb balsiker remélhetőleg visszariasztotta íróinkat az exportra dolgozás rosszhiszeműségeitől is és megtanította őket arra, hogy az exportban is csak az érvényesül, a mi a belföldi fogyasztásban is bevált, a minek idehaza gyökere van.

A tokaji bor azért világhírű, mert benne van a magyar föld ize, tüze és ereje, - a mi nem árul el semmit a maga talajából, az vinkó. Az olyan darab is, a mely nem hazája földjéből nőtt ki, a melyre csak más vignettát kell ragasztani, hogy eredete elhomályosodjon. - ízetlen és savatlan, nem elégít ki semmiféle igényeket. A minek nincs eredeti szine és ize, az merő halvány általánosság marad és épen az irodalom az a tér, a hol az általánosságnak nincs semmi értelme, a hol minden érték az egyénin fordul meg.

Mennél többet vesz fel valamely dráma a maga termőföldjének levegőjéből, mennél teljesebben és gazdagabban tükrözi azt a társadalmat, a melyből keletkezett, annál több figyelemre tarthat számot más levegőben, más társadalmakban is, mert annál több benne az emberi, a minden lelket érintő és minden érdeklődést felkeltő.

Különben is az irodalomban semmi sincsen átlátszóbb és elkedvetlenitőbb, mint a spekuláczió. Nem hisszük, hogy akármiféle közönség előtt is sikert arathasson, a mi roszhiszemű számításból ered, a mit az iró a saját maga megtagadásával, a saját színvonala leszállításával s a közönség színvonalához való alászállással csinált. Ez azonnal napfényre kerül és felbosszantja a nézőt, a ki - méltán - a saját maga lebecsülését látja benne.

Számtalan darab van, a mely minden komolyabb tartalom nélkül, csupán csak külső ügyeskedések és ügyességek révén arat sikert, de ezekben is az iró a legjavát adta annak; a mire képes volt s ha nem emelkedik ki az alantasabb közönség színvonalából, - hát épen az az, hogy tényleg az alantasabb közönség színvonalán áll.

Az ilyen drámairók legkifejezettebb tipusa, Kotzebue is a legjavát adta annak, a mit tudott. Ép az irodalomban érvényesül leginkább az a tétel, hogy a legjobb spekuláczió a becsületesség. Ügyeskedni szabad, ügyesnek lenni kell, hazudni is szabad, de csak a szavakban, a lényegben nem, mert ha valaki másnak hazudja magát, mint a mi, ha azzal keresi közönsége kegyét, hogy hozzá hasonlónak tetteti magát, holott nem az; - az első jelenetnél kiderül a turpissága és menthetetlenül vége van.

Minden irodalmi hatás szuggesztión alapul és épen ez oszlik el, ha észrevesszük - s ezt mindennél előbb észrevesszük, - hogy az iró nem meggyőződésből beszél és maga sem hiszi, sőt lenézi azt, a mit mond. Megtanulhatta ezt a maga kárán egyik-másik írónk is s talán elég lesz jó időre ez a tanulság mindenkinek, a ki sikerre törekszik. Ezzel is tisztulni fog az az utóbbi időben kissé zavarossá vált állapot, a mely színházaink körül lábra kezdett kapni s már-már azzal ijesztgetett, hogy elrontja azokat az eredményeket is, a melyeket mégis csak sikerült elérnünk.

Schöpflin Aladár.