Csángóknál

A kedves, kissé tótos magyarsággal beszélő plébános a harmadik pohár bikszádi víz után, - mert az orvos erre a hétre eltiltotta a bortól, - mégis csak lehörpint egy pohárka bort is, a mikor azt hiszi, hogy senki se látja.

- Egészségére! - súgom oda titokban.
- Kutya szeme van az úrnak! - feleli, majd felkel s az öreg szekrényhez megy, kutatgat, keresgél benne, majd előkerít egy régi könyvet s elém teszi. Ujjával rábök egy bejegyzésre:
Liber Mortuorum Aug. 6. R Antonius Tornay Parochus Hadikfalvensis 65 annorum Inflammatio Pulmonum.

- Tudja-e, mi ez? - kérdi s vidám szemmel a szemembe néz, mint a ki valami tréfás történetet rejteget.
- Tudom. Tornay Antal néhai plébános elhalálozásának bejegyzése.
- Téved az úr. Ez a pár sor azt meséli, hogy mulat a mi népünk. Fiatal tacskó voltam még akkor, - ma túl vagyok a hetvenen, - de ezt a temetést soha se felejtem el. Szép temetés volt, zászlóval, énekkel összejött az egész község, igaz szívvel gyászoltunk és szomorkodtunk, mert derék pap, jó pap volt.

Zúgott á harang, szállott a tömjén. Elföldeltük a templom kertjében. Hány lépésnyire volt attól a paplak. Oda mentünk vissza szomorkodni. A rezesbanda fújta a gyászosnál-gyászosabb nótákat s mi szétnéztünk az özvegységre jutott házban. Valaki lenézett a pinczébe is, mert Tornay Antalnak volt egypár hordó jó bora. Nem úgy mint ma... Egyszerre csak azon vettük magunkat észre, hogy boros pohár van a kezünkben.

A banda is kevesebb szomorúsággal, kissé tempósabban húzta, azután felkerült az udvarra még egy hordó, valaki a távol hazáról kezdett énekelni, de már arra kellett inni, aztán nem lehetett soká egy helyben ülni, vagy állni, hát össze-összeütögettük a bokánkat, a banda meg frissebb lett, - mit mondjak öcsém-uramnak, azóta mondás a faluban:

- Soha többé úgy nem mulatunk, mint a plébános temetésén! Ez a mesém arról, hogy titokban ki hörpintettem egy pohárka bort.

Ebéd után Kubassek János, a plébános úr, előkereste a legrégibb feljegyzést, mely a csángók bukovinai betelepüléséről szól. Mártonfy, Hadikfalva első plébánosa, a ki még az első telepesekkel jött ki, vetette papírra lúdtollal 1790 körül. A papiros tépett, foszlott, szakadozott, az írás nagyrészt olvashatatlan, csak az elejét lehet kibetűzni. Soha, sehol közölve még nem volt, ezért kétszeresen érdekes:

---

„Colonia Hungarica erecta Hadikfalva fuit anno 1785 sub militari directione generali Erenberg, qui eotum fuit Commendantius totius Buccowinae. Generali autem Brigadere Comitibus Hadik, qui a sua Sanctissima Mejestate Josepho II. expetiit ut Colonia ista Hungaries nomen habeat Hadikfalva.
Quinque annorum spatio erant incolae Hadikfalvenses liberi ab omni contributione et servitute dominali...

Ettől a mondattól kezdve a többit már alig lehet kibetűzni, csak később, másik oldalakon. Pedig nagy kár, mert a bukovinai csángó településekről, a „magyar gyarmat”-okról alig maradt írásbeli feljegyzés a hivatalos aktákon kívül. A népről maga a nép írhatott volna, de ezután hiába kutattam, sehol se leltem...

Feljegyeztem egy jellemző csángó népdalt:
(Ha felmenek) én az állomásra,
(Jegyet váltok) fel Amerikába.
A jó jegynek egyetlenegy egy dollár az ára,
Úgy elmegyek, vissza se jövök szép Hadikfalvára.

Megy a csángó tovább, fel Amerikába!...

Százharmincz évig megmaradt az osztrák uralom alatt, rutén, oláh tenger közepette színtiszta magyarnak, számra megsokasodott, szokásra, beszédre sok magyar vidéknél igazabb, rátartósabb maradt, gonddal, keservvel magyar iskolát tartott fel, - de a dollárnak ő se tud ellent állni. Odakint újra találkozni fog a magyarországi magyarral. Nagy tengert kellett bejárniuk, hogy újra kezet foghassanak.

Pásztor Árpád.